A kád, kádból a gőz
párolog, elfogy
mégse mondhatom: vége
mikor csak "abba"marad
mit akartál mondani?
Fordul a kulcs, bejön
a csel.lengő/né-
hai árva alak ...

..."Az a bárca bitorló"...
Nagypofájú, baljós csukló - -
(életünk romlatlan pillanatait
óráink fogvájós másodperc-
mutatóival piszkálja az idő.)
Húsos mikrofon hasbeszéd, nyilatkozik
mozdulatlan ajakkal a test.
Gyönyörû, ragyogó a világ,
ha ébredésünk új seprûje -
álomdörzsölt boszorkányt
lovagoltatott szempillán. - -
Elkosztolányosodik a nap,
búza - gézcsókos kalász,
kenyérfás pina - a táj
nulla-nullás vércsoportja.

szemem föltelefonálja
visszaszól: "eszem"
torkig vagyok a világgal

Cápa fenyő
csontozata alatt
lopva-evett
félbemaradt
szaloncukor halak

Ki sziklaarcom
varázsigéjét elfelejti
nem csak rabló
de ostoba is

Egri nők elől
turbános makkok közé
az erdőben menekültem
Isten mentsen tőlük!

holott most aludtál el
fejed lehajtva
lábad magad alá temetve
egész testeddel kérdezel
odaátról

Eső: égi vízum
meghívásos folyó
arcodnak ablak
ez kellett még
s a fényképezőgép
ahol lakom
fényt nem kaphat ablakom
utolsó negatívkocka benne
s az Istennek előhívni
semmi kedve

Tátott szájjal alszik.
Tátott száj, álombéli
ország, aminek csak zengő
körvonalai vannak.
Zengő körvonal: szûkûlő
és táguló határ, (itt
minden az érzelmektől
függ) őszhajszál, illeszkedik
szájhoz a száj, egymás
hátán ipiapacs, úgy látom
nincs ki veled vissza-
élne! Add alább: "az
apa igen, a fiú nem."
Szerkezetében ragadva meg
a felbomlásra ítélt
anyagot. Felbomlásra
ítélt anyag. - Ady, születéstől
fogva, (itt még a holt
szó is szívdobogást
kap) alkalmatlan vagy
mindenféle kitüntetésre.
Csillan és megszólal
lábközi pihés három-
szögét kiegészítve az érem.

Némaszónak nyelvelő-ujj a jele
ez volt, így volt
mint vészjelzéskor
tûzoltókat ha hívják.
Szemem rúdján csúszik le,
láng-nyelvembe gázol.
Két ritmikusan beszélő
néma lány velem szemben...
És hangjegy kapaszkodóival a villamos
leszolmizál néhány megállót hazáig.

levegőbe
kottázott fák

hold-
víz-
jel szeméből
elfogyó zene

szobrozó
szél
ellene tüntető
csönd

víz-
zászló
ellobogó
szurony
- - - -
összetört
szél
vérbeton­
csönd
kegyelem

testet
bélyegző tér-
pecsét

Akinek borotvaéles minden szava
inkább húzza össze birsalma-timsó
a száját, mintsem a nyelvét hagyja
ízetlen némaságtól kiszőrösödni.

ami csönddel itat
és óriásira fölnagyítva majd
éjszaka szörnyeinek is ellenáll

így éli át végtelenét
cseréptetős írógépen
hold köldökével a hajnal

Adj szállást az igének és lényedből is kiver!
fordítom saját szempontom szerint
a közmondást. Önző vagyok?
Meglehet, de az önzés
már önmagában sem céltalan.
A fa is lombik körtéivel
éli meg kísérletét teletûzdelve
levél-följegyzéseit egy nyárról...
Én: én vagyok, mint kezdetben,
s lehet-e annál több
nyelvünk alá rejtett napunkkal
szóra bírni a végtelent.

És maradjon meg magnak,
de a szememben: a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történetéhez egy fára,
s miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én az, ki
egyetlen gyümölcsével is
bûnre csábít, ki örök lelki-
furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona. -
Fény és rügy-pletykás gyökerek,
el-al-szom-szé-do-lok, belátom,
mesésen kicsinyít a fa.
Hernyóstul ölbe pottyant
alma - végtelenített hólánc -
járhatatlan úton üresbe
pörgő szerelem. Fölriadok,
kezemben birs: kettészelem,
kiröpül belőle egy lepke,
villanyburára száll,
árnyéka felnagyítva a falon.

nem romlik meg szájában
a szó, ha Szabó Lőrinc
tücsökjeivel üzemel

A víz másodpercre is...
Fifikás lakáscserék. Még
gyerekkor, alvó szobáből kipattanó
labda-forma parketta,
egykapus játék.

Mindenkit verssel követtem,
mindent elkövettem a verssel,
de egy falban maradt szöghelyre
- mögöttem néhány halállal -
milyen képpel felelhetnék?

Part zsinórpadlása
megcsalom magam
nem mer lámpalázas
gondolataimmal az álo
szemem függönye elé állni.

vizeiből    még kiporolta a napot     kezeslábas
szél és beszédes fagyálom

álmatlan szeme    madarak poros térképe     arca
ujjai   hold-gázláng    setétből kifutó neon-tej
szipogó csönd

tájékozódik a fül  kettészelt fatörzsön --------
-------------- csúzli-távról  folyóvá lett madár

fûhöz hajló fenekébe       mosolyra vetkőztetett
hullám

Víz tudathasadásos
távirata az éghez:

SZÉLTELEN VALAMI
MIT TUDNI ÉS HALLANI
BELENÉZNI SOHA!

Szólíts egyszerûen
csak földnek

Vizes úton a nap
einsteini egyenes

Minden sugárnak
maga felé hajlik
a tengere

Tudni kell merre
tart a világ
hogy ne járhass arra

Egyiknek még a hold,
másiknak már a nap,
alig is valami
dönti el, mi ide, mi oda.
Rossz csont - bebeszéli
magának - a telefonkagyló.
Földrészek szemérmetlenül összeragadnak.
Ne akard, hogy trágár legyek!
Tarkabarka térbeli búgás,
melltartó kutyatejes szájkosár.
Elaszol. S ha elalszol:
jurtaszemből kilóg egy láb,
füled rügyvattái közt
csiszolódva - lehet akár Szindbádé -
ékköves turbán a légy.

Mint mikor koporsóba
mélyült szögön át
megjelennek a tél
első jelei. Úgy van!
Jó! Ponthoz kötve,
szoknyás ujj körül
forgolódva, csattog,
kisül, elektromosságát szokja,
de tettnek mégis csak
múlt idejû ez a tér,
hideglelésünk okozója,
reszkető por, lidérces
fény; hamvas pihe
ha marad utána. -
Hamvas pihe, keményít
a test, nem volt,
nem lesz ez, se más;
moher-pulcsiból szál,
mit körmöd... szem félholdja, -
mellbimbós jégeső,
árva szivárvány.

Megesik,
hogy az ember vaktában,
ostobán cselekszik,
dühében - elemek közt,
magnak: keresztes pók -,
átrendezi a lakást.
Biztos helye
csak az ösztövér,
karóhoz kötött
leander-csacsinak.
Fénycsík, ragacsos szembogár.
Kutakodsz a tárgytalan szobában
- hangszirmok miatti önlehallgatás -
susmusok helyén kéjes por,
faltól falig tekergő
telefonzsinór-hernyó.
Az nem lehet, hogy hiába -
befejeződik mi befejeződik,
átalakul, "abba marad",
de hogy vége, mikor?,
soha még ilyen nyár,
térdkagylóból kisimított
fül, kezes hang: pillangóvá.

Az a nagy tûzrakástól kormos
vörösen átderengő valami
amivel a napfogyatkozást nézted
az volt a tenyerem

Vízbe dobtak nyakkendő könyvjelző
itt tart a ragyogás
épp csak lapok közt
pokolba ki színre lép

És jött a ringkeretes távirat
hegyre föl fényaláfutás
szem boxkesztyûje a könny
belezuhantál a csöndbe

és úgyis van, hogy seholsem vagy
elveszíted magadat
e költészetnek mondott
idő-csempészetben -
s mire fölfigyelnél
az ajtó alatt
becsúsztatott fény-papirra
jól tudod, belekeveredtél
az egyetlen igazolható múltba
a versbe
hol a szálkás gondolatjelre
emlékeztetőül kifekszel -
s fölötted macskakörmös eső

Azt gondoltam macskakörmös szememmel
incselkedjék csak ajtóm alatt a fény, hisz
mióta elszólítottak tárgyamnál vagyok
és különben is maradjon meg magnak a nap

A bába, ha bába, résen van.
Mit méltatlankodsz? Mindünk
anyáink földgömb-hasát oda-
hagyva jöttünk a világra,
- hungrarocel-törökmézes-méhlepény -
ránccal kaszabolt utazótáskás szemek,
visszatarthatatlan éhezem,
vagyok holdra,
csillagra kényes,
honfoglalásra kész,
halállal keresztezett
életre jeles,
de veszélyes
ki éleinkre tör,
emberhez méltó
szabadságunknak útját állja.

Vízben - haver-locska:
más-kép sem lehet -
sosem szorongok.

Feljön konzervatív
házastársunk a nap,
s a világ csupa magázás.

Csőre háromszög csattogtatásával kérkedve
ki tudja hány ölnyit vesz föl
s vesz el hangtávolságunkból a madár.

Világtalan hitviták,
háborúban röpködő szilánk a szó,
valakit mindig szíven ér.

Ülök, véres, elégedett
sugár-mosoly, meder fölé
behajló fa-tér; elfajult öröm,

magam alatt is itt lehetek.
Hagyd meg, mi osztatlanul
Övé: a mindennapi eget.

Nem nagy jövőt jósolsz,
erre gondolj:
meghalsz
s élhetnél bennem tovább.
Két élettel sok egy test.
Vízbe megyek,
micsoda megkönnyebbülés,
jövőnek nem a múlt a fele.
Ellenben a csönd,
ha dolga akad,
kőbe kéredzkedik,
hallat magáról.
Ellenszellem,
vízben gondolkodom,
ráncbaszedi homlokomon
magát a folyó. Hal
dokkol, szemenszedett
emberi létbe
nem ártja magát.

Test árvája
ruhatári anyajegy
kikérem magamnak
szőrmegallér
hungarocell méhlepénnyel
jöttem a világra
véres körszínház
nem erről volt szó
neonvonalas kottatartó
toalett-tükör
s a szünetben
az illuminált
öregedő színész, színésznő
arcátlan lapoz
sapkás kottafejek közt
kéregető vizeldék.

Belenéztél egy beszédbe
mi jut az ember eszébe
ha a két lány
mégis karját törte
beszélni most hogy tud?
Állok a Lánchíd nyelvetlen
kőoroszlánja előtt -
összeszorított ököl

Parlamenti mágnespatkó vonzza
a vaskalapos tüntetőt,
de ne vágjunk a dolgok elébe. -
Kutya sétáltatja a polgárt,
(szájkosarat ekkor már csak
pisla lámpatestek kaptak)
föfögő élőláncszem a szabadságban.
Szociál a víz meg liberál,
valaki úszni tanítja a halakat,
horgász horgad, költő legyint,
népet államosítja a közöny,
nincs itt senki, ki hadra fogja.
Szociál a víz meg liberál,
örvény-staneclibe köhög a bolha,
ha legalább valódi keresztes vére volna...
éc terjed, újra pusztít a tüdővész.
"Csak ami nincs, annak van bokra."
Fejre állított, fordított világ.
Visszaadja arcomat a víz,
s noha lesz ez még így se,
érteni vélem, mi érthetetlen,
hogy mindig így lesz,
- belém nyilall, fájdalom tegez -
hogy nem lehet így ezután.

Folyók a tenger epigonjai,
különben mit keresne
ellentengernagy-hullám
a budai vár alatt?
Fogékony a testből lett
Biblia-szappan, iszonyú
az efféle kíváncsiság,
part-rúd közé fogott lóerő,
örvény-hüvely, színt valló
kadéttőrben mélyedő
vércsatornás gondolatjel,
parton heverő, homokba ájult
nyelvet öltő bakancs;
hunyorog, pillantást viszonozva,
élőnek megtartva, parázsló
fókuszig tekert szemüveg;
amitől torzabb, gyúlékonyabb az ország.
Névházasságot kötünk, -
(történelmünknek így aligha
lehet vége!) Templomok
szegénynek egyáltalán nem
szegény mikiegereit
mutogatják város szerte...
Név-mással kapcsolatunknak
is vége! Ki rágódik ezen,
azt sem tudom, agyam légy-
beköpte karfiol, lebeg a vízen,
eszem játssza, érez érzés,
újság mögé bújok hajóéllel;
másnapos szakáll - ezer
rozsdás vasmacska páráll;
minden ideköt, megöl a szégyen,
már tudom: lélegzet-vissza-
fojtva figyelem, (lélegzetemmel
még megölnélek) - gazember vagyok;
saját hullámmal is beérem.

Hanglejtés vagy mi?
Az, hogy a fej - absztrakt-orr -
nem helyén való, még hagyján,
de amikor a bajszos, vállas ajak alatt
láthatóvá lesz a némasággal
összpontosított súlyemelőtárcsa-ránc.
Mit mondjak? Dunába, Tiszába
nem zavarodok, bár testem megfeneklik,
lelketek rá! Hol a rezes víz fog
és nem fog, gondolhatjátok
csak-azért-is kitartok a szó
mellett némán. Álom, folyó és rügy,
piti rím-hely, nékem elég "ürügy".
Fújhattok örvény-trombitámba.

Elrejtetted magadat a tájba
a víz nyugtalan lelkiismeret

A sütkérező szobrok között
bőrbekötött árnyék didereg

Fogság a fal biztonsága
négyszögbe zártvégtelen

Izzó szemhéjam alatti tájon
a halál beton költészete

Haza és hit kötelme alól
felmentést csak a halál ad.
Ezért nemzetben gondolkodom
hitben hitetlenségem élem ki
emberi mértékben álmodom.

Ha egy városnak
takargatnivalója
van, kötény helyett
címert tart maga elé. -
Víz tisztán megmaradt
emléke és öröme, ha
hasonlíthatatlan. -
Amikor a vándor
kút fölé hajolva
megpillantja a vizet
és mosolyog; amikor
a víz úgy ad, hogy
rögtön el is vesz;
nincs páratartalom
a hangban; szomjúság:
önmagányi lobogás;
mozdulatot megelőző
mosoly; mosoly-gyûrődés,
mozdulatlan nyugalom,
belső derû az anyagban;
áll a vándor, ing gondolat-
jel: izzó halcsont;
kirakat, briós-forma
száraz sugár (elhagyatott
terepen ilyen a fagyban
meghúzódó emberi ürülék) -
fityisz: illat és szag
múltán is kijár; édesgeti
magához a fény; zenébe
öregedne, ha merne;
halál súlytalanságát
próbálgató nyomor;
frakkos fekete, gége
kottafejen megcsendülő
fehér; röpködni: semerre...
vállaiba, bordáiba mar,
vérkörös, vércsekarmú-ingnyak;
kiteljesedik nyakkendőt
lobogtatva a szél.

erre a folyóra
még szükséged lehet
csak emlékeztetőül
sose köss csomót rá

órádon szemtelen légy
mutatja az időt
elhessented visszaszáll
mintha mindig ősz lenne

mikor rád gondolok
nem emlékszem mindjárt arra
de ha arra gondolok
csak te vagy eszemben

Lányok süttetik magukat
a napon, köldökük: haspogácsa.
Anyám pohárperemmel formázott
így valamikor. Ragyog, megfér
egymás mellett a sok parti
tepsiben kuporgó barna test.
Én, búcsúzóul, de semmiről le nem
késve fontolgatom a szökést.
Van, aki segít, s van, útonálló,
akinek marasztaló fülbe súgásától
rögtön arcomba rejtik színeiket
a partmenti fák. Ám egy, amúgy
gyáva selyemfiú, testen matatva
csiklóhoz érve, hatodik ujj:
tapasztalja: táltos! S itt van
még a reggel pilláival nap alá
gyújtó, hamuba forduló parázs
szemû lány; ringyó remény, aki
feszület híján, többkeresztes
vére bizonyítására ereit felvágta.
Följegyzem, lélegzet vissza-
fojtva reagálok, elnévtelenedek.
Jön egy asszony, melléből
kihallatszik a gyereksírás,
de egy magára valamit is adó
anya járásával elringatja.

Átjátszható tér a zene -
lehetsz valakivel mondjuk
kétezertíz április 5-én
csak ne élj vissza vele
különben úgy jársz mint én:
megtudhatod mit tart eszem
napba nézek fejem körül
bicikliző szemüvegem
bukásaimra sem emlékezem
épp csak föltalálom magam

A hó pont a nap végére

Papír bőr itt haraszt

Karszalagos fa bekísér

Lépéselőnyben a fájdalom

Fölkarolom a mitológiát

Ott segítek ahol tudok

Ügyetlen kezes nékem a halálban is honvágy

Esik a hó elviselem

Itt sincs semmi amiért érdemes lenne
                 épp úgy mint előtte

Az álom: ágynemû szellőzködő ablakos

Szedi pilla áldozatát

Mi egész testet kíván, -
(szinkronizálhatnék-e
én ott néma filmben?)
leteszi hídpillérhez kötött
necchálós cekkerét a folyó -
ez ugrott be most: rakott szoknya
függönyként szétlebbenő,
csípőringáson elnémuló gyerekkor,
kit még maga a látvány tett
vér-vattával kitömött bábbá.
Szeretek, bizonyíték rá,
hogy volt, hogy itt van,
szőrös szívû szappan kotyog,
örvényen a nap berezel,
mellkasomon, bőrömhöz simul,
csontjaim után kapkod,
mit vétettem?, magamat tovább,
lélegzetvisszafojtva, nem égethetem.
Únom már örökös feltámadásod!
És szóra bírja kő a folyót,
mert éppen csak a világ
múlik a látszaton.

Pillangót vonz magához,
de egy legyet, szúnyogot
megölni éppúgy nem tud.
Van-e elég agresszivitás
benned? A villamosütköző,
akár egy kusza, igétlen, de
múltidejû temetőben az írás:
"fossz meg a haláltól
és megmondom ki vagy!"
lazán fûződnek a kocsik
össze. Egyszóval, fut sínen
az elektromosírás, betûzöd
és szabad lesz a szám,
halálát senki sem bliccelheti
el! Mégy. Habzsolja szemed
a nagy távolságot, miközben
tudni véled milyen bőrbe
férkőzve kukacnak lenni.
Ujjad közt távcső-birsalma.

Erdőben nincs mellébeszélés.
Utat mutat, szembe találod
magadat egy fával, de itt
nem az útra vonatkoznak
a fontos kérdések. Félelem,
akarat-gyenge sötét. Kinyitni
évgyûrûs ördöglakatját
a tölgy volt képes.

Engemet a hó
sohasem világító
fehérségével,
hangtalanságával ébreszt.

Szempillára
kötött csomó,
ahogy azt álmomban
az angyal kérte.

Ne még, még ne,
még összetart,
mosoly a nevetés
sugaras férce.

Zeusz csontvelő-átültetése a villám.
Ragadt ránk némi
mitológiai-felhőcafat,
és pozitív lett
madame Curie sugárzó csontjaitól
a temető, mert lemondani
csak a jövőről lehet.
És nem jár messze a mítosztól,
ki árnyék-vándor
fénnyel utazó lélek.
Ajtónk előtt a fán
holt-tengeri rügy-tekercs.

És szólt a hang: mire elalszol
verseidből kiteszik a szûrödet.
Aztán elaludtam. Csipkés fogait kimutatva
recsegve nyílt a szekrény
szörnypofája. Madárszerû-vállfán csüngő
szőrmés ragadozó intett
menjek oda! Önvédelemből-e?
tapogatózni kezdtem a sötétben.
Ujjaim, akár a polip áldozatára
hidegtestû, pingvinnyakú
pezsgősüvegre tekeredtek.
Megszólalt a telefon. Fül és kagyló
közé préselődött hang.

Helyes-e az, ha az asztalra
kikészített hatlövetû
- ravasz-kakas-pontos-vessző -
csőre töltött sors-vezető,
életednek hírmondója,
karod, ahogy illik, fönn,
nadrágod: van rá gondja,
hogy ne legyen tisztázható
körülmény; hát nem furcsa: Õ.
Õ, vagy te, végképp! Forgandó
a vak szerencse, és szét-
válással kezdődik a bejutás,
szánja is magát, mi osztatlan
több, holott nincs célja,
mégis célban van, és tart, össze-
tart, ahogy már nem lehet.
Rostban sima altesti dadogás.

Ha eső, akkor Rilke,
ha Rilke, utazom:
valaki ürességtől
lebegő toronyház-
kabátzsebemben sem
talál pénzes címzésre,
ellenben a könyv, benne
friss, titkos bankó,
italra, virágra és Istenem,
nőkre, ott lapult,  amikor
a párnás, kéjes ujj
zsebemben talált volna
épp megfelelő menedékre,
de kiábrándította
a fékező villamos,
s ha Rilke, hazaviszem
kabátomban az esőt.

Repülő ragyogtatja az eget
nyelvemre veszem megberregtetem
Isten lyukasfogából kihulló amalgám
Este van, magam vagyok a világon

Tüsszent tûzköves gázgyújtó
rüggyel fertőzi a konyhát
még a lábasban lapuló
paprikák is visszhangozzák

Volt már ilyen, vagy ez csak a test
okos visszaszámolása, mint jól
időzített randevú idején
hasad kétszemélyes ûrkabin
honnan a jövő asztronautái majd
köldökzsinóron érhetik el a földet
s egyszerre feltûnik
lábad közt fényháromszögével
a nap, feltûnik s mily öröm
elvakítja szememet a végtelen
de érdemes mindent újra fölfedezni
a szerelem felkínált halhatatlanság
mivel a gyakorló test kitapasztalja
és megszokja a halált -
tulajdonosává a fájdalom tehet

Sóhajt
fenntart
vízre kihajt a só
sóhaj-társa legyen

mit ad Isten
ami nincsen
hajnal se még
vagyok aki vagyok

Szél jön, illatos hajlehelet
miként a farsangvégi jelmezkölcsönző
felfordult bohócsipkáival a víz
hiába kotorász torkom
fagylaltos tégelyében édesgetett
szó után ez a reggel
szemed a szivárvány hangvillája
s a lépcső kiürült nevetés

Hangol ezüst reluxa
ablaknál lány
G-dúr szél szilofon
talpaspohár szívószál -
ferdén illeszkedő gerinc
Lapátol karomban a vér
kilincsen lógó
éltartós nadrág
Nem szőrözök
bőröm kimenője
lábra kel
ajtómutogató
undor fog el
slicckilincs
álomkukkoló fény
Megdob nézéssel az arc
ÉN ÖNT A KÖLTÉSZET NEVÉBEN LEFOGLALOM
Hóbucka-mell
meztelen önvédelem
Lemezjátszón forgó hanglemez -
mozdony-rajz-töredék
Kezelem a fényt
felismer az álom
szemüveg mögött tart
kinagyít
óriás leszek!