Te voltál a hold
este az égen
rézbevert érem
szemed rajtam volt

De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el

S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt

Gesztenye, gesztenye
szabó tûpárnája,
hiába a foltnak
való levél, hiába.

kopik, kopik
a fa bársonynadrágja,
tvaszt rajzol Dani
rügybél ceruzája.

arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg

hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom

mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég

csak átjutni az anyagon
igaz, történetet
e szüntelen képmást csenő
folyó sem ad
és a zuhanásnak is
mint egy névtelen esőnek
százujja nő
de formára ébred
kit súlytalan ér a halál

röpül bébicsörgő pisztráng
és a kakis fáktól, mondjátok meg
ki teszi tisztába a folyót?

Nem tudom ki az
de ha követ dobok
vízből egy ujj kinyúl
és figyelmeztet

Apu kint, anyu bent duzzog.
Nyílik az ajtó,
tört vonalán eleim,
kik maguk után
engem felezgetnek!

Elsózza magát
befagy a víz
áll a fregatt
kormánylapát-konzervnyitó
és most, ha csak egy pillanatra is
kiiktatja tetőnk antennáit a szél
s máris sistergős ikrás fény önti el a szobát
Hát nem természetes?

Kishitûeknek mondom
alma van a templomtornyon
kígyónk konnektorrba
fészkelte magát
fullánkját néha látni
ki akarja megpróbálni?

Harminc-negyven lóerő is
húz olykor-olykor egy
kővel-teli uszályt, de
én csak hajót látok,
s ha a lóerőt a parthoz kötöm,
a hajóútból semmi se lesz!

Ha rügyet se vet a fára
elemet ősszel hogy cserél
rádiójában a tölgy
Ez izgatta
s a kettéfûrészelt fa -
rontott felvételû hanglemez
amin harkály kopogja
vissz erdőbe a telet.

A porszem
Lehullt -
szemed partjára
reszkető jegenyék
hajoltak
s ez éjszakára
megállt
fölötte az ég

Most nyálasfényként
kiüti magából a hangot
az este
- de ki vette föl
lépteimet
az alamfákkal kottázott útról
a holdra -
mint egy hanglemezt
ajtóhoz érve is hallom

Lyukas eresz zaj
esőlánc
kiúsznak a háztetők a fényre
macska oson
csüngő árnyékra figyel
koppan a csönd
széttörik cserépre

Hozzád sietve
felhődelfint vettem kölcsön.
Ha el is alszom
a rinó vízen
fagylalttá lett szemem
nyárig tartson
semmi föl ne költsön.

Kátyúba jut
balga lop
kereket

csepp csöpp
falgalopp
ugrik meg a csélcsap
rézcsap
falikút
faliút rézcsap
trapp trapp alig út

nem is lop
a balga
capp
bele
lábbeli
lé bele

Fut megáll
hangon fordul sarkon
néz rám lidérces konnektor
hisz elemében van a ház
oda is lett párolgó gőzike
töltöttkáposzta
becsavart haj
lesz-volt-ne-mulass-tor

A harmatba mártózott
gyufaszál füvet
fák kérgéhez dörzsöli a szél
Ibolya a búcsúzásnál
karomba ereimnél rejtőzve
magadra nyitottad a gázt
tudtad-e hányfelé
robbanok az erdőben én?

Piros a fa
piros
az ég
a pa-
piros
ég
az ég
pirosa
piros a
fa
piros
az ég
a pa-
piros
ég

Talán csak megsértődtek
a fenyők, azért oly tüskések
hallgatagok. Félek, nem tudom
kiengesztelni se megváltani őket.

Kézre jelző kilincs-nyíl:
ez volt a jel. Feri, Tomi
és Pista az ajtófölé
helyezett konzervdodoz-víz óta
óvatos. Dörmi kutyánk és
Mia macskánk is állandóan
kaparász az ajtón...
Nem tudom mit tegyek!
Ideje új trükk után nézni.

X-lábammal szorozva
annyi nullát ír a víz
mennyit árnyékom ér a parton
de mit ér talpam alatt a part
tükörképemmel felezve
s mit ér nélkülem a hullám
hisz a test végeredménye oly szilárd
ha emlékezete nem én vagyok

Nyelv matat, lyuk mélyül
valaki bölcsességfogában.
Látja ezt, gyerekjáték,
aki látja (ilyenkor még
nem gondol senki a halálra),
de vak, mint a körúti
hajnal; és rá is ismerek
ama vízjel-bőrös, halszag-öles
frottírköpenyes lányra,
aki talán azóta is
- macska-egér ábra -
szemüvege arcunk távolsága,
örömkönnyes tenyér, arc
acélgolyója, ide-odamozgató
simogatás: látás közép-
pontjába visszahelyezve;
reszkető pont, viharos ég,
porszem hull így vissza
fókuszába, immár kamillás
gömbvillámot formál,
átengedi hópihe-rojtos
tagjait a szél, ölelésből
- delfiniáló Óceánka - sikamlós
utat talál, de; és mégsem
gondol a szabadulásra.

Valóság a hasonlat fele,
miért ne élhetnék vissza vele.
Pálinka: csipkebokor,
remlélem még nem a pokol.
Konzervatív tengeri média,
égre nyíló szagantennás szardénia,
mit ellep a légy; siketduma,
s hogy vissza nem fog a Duna
el ne hidd! Porba lejt
hazafelé a Vígadó s a Parlament,
parti párti megtört énész,
úton van, reméli a révész,
sohase gondolt, most sem, a révre,
fizet is mohó gége érte.
Pálinka: csipkebokor,
remlélem még nem a pokol.
Dániel oroszlánja szerint,
ki itt jár, csönddel incselkedik.
Kinn a macska, benn az ünnep,
szörnyek jönnek és eltûnnek,
volt-lesz mindig, aki bedől,
hátam mögött maceszredőny.
Arról van szó, hogy aki haza-
felé út híján, hegynek fel, szelet harapva
orra bukik, havas porba süpped arca,
s míg sejtelméig felolvadva
végső nyugovóra nem lel, szava
sem több, mint itt bárkinek.
Éljen bár gyökéren, kenyéren, vízen,
legyen a világ olyan, amilyen.
Hasonlíts, barátom, lépj ki a napra:
"az ember: isten fia és isten atyja"

Jégostyával áldoz a folyó
"visszaönti a hang"
s e bőre szabott ingblúzból
dacos
félre nem érthető
ökölbeszorított lengő karral
különvéleményét jelenti be
a harang

Szemednek - figyelek
álmomra - minden időm
feléled. Nagynéne jön,
döccen: vonataktus,
fûzöm hozzá: hóesés.
Nagybátyó jön, megcsappant
pajesz, mosolyteljes
iker-Balatonka. Csobog,
saját csöndjében szörfözik
a fül. Visz a vonat. Copfos,
lepke-masnis lányt
szerettem. Apja zenész.
Széktámláról lecsüngő
frakk, zenéből kivetkőző
szoba, félhomályba villanó
farkasfog, s hogy zárt
zsalugáterek közt betörő
fényben is lehet erdő-
zsongás; ház előtt kis
"rögtönzött" patak, ujjak
közt forgó forró szoknya-szél;
azóta sem szûnő ámulat;
hátunk mögött, mint stúdió-
felvétel idején, a nap.
Sarokban csámpás rézpedál-
papucsos, koporsó-billentyûs
zongora. Díványon félig
nyitott Molnár-kötet,
s a falon lélektelen hadaró óra...
Visz a vonat; döccen,
álomból veszi vissza
arcom. Mit anyag fejez ki,
érzés fejezi be! Ez az,
dohogod! Ködből párás,
hagymakupolás templom
gurul elő. Nagynéne jön,
Nagybátyó jön, immár
mindörökre! Megtelik
derûvel a papundekli.
Légypiszkos, fénytöréses fû,
eső utáni gittegylet a csiga.

Vízpárnára fektetett
halkitüntetésben részesítették
a földről épp olajra lépni
szándékozó emberiséget.
"Élni annyi, mint úton lenni!"
ítélkezik Déry. A test
álomnak letett óvadék.
Élenjáróm nem lesz a nap.
Ki kezdte el, hogy fennmaradt,
hogy mindenütt egyet jelent?
A futás csak kiváltja
belőlünk az utat és nem
törhet ketté a pár: -
huzamosan - humánus, mit
megteszel! Mutatsz rám!
Vérében forgó történelem.
Apám fogságból hátizsákjában
egy szem édeni gyümölccsel
jött haza. Azóta kettészelve,
almán, angyalszárnyat látok.
Földlabdával kiemelt fa,
száj foghúzás után. S az életem?
Utak szörnyû cseréje. Élni annyi,
mint úton lenni. Igen, de
mindenkiben van egy út,
s a cél megsemmisíti a példát.
Lábam, karom, hajam
és testem minden
földhöz kötődő szőrzete.
Százevezős-gálya szemem.
Hóna alatt összetekert
kukac-pokróccal
feljön sírjaink domborlatához
a Liliput-halál.
Annyi ûrhajószivar után
ki kellene végre szellőztetni
századunk magunkra zárt
rossz levegőjû szobáit,
elszaporodtak a csillag-
ködös füstkarikák!

Szökik belőlem az árnyék,
rám hozza a napot.
Szem az arc rendbontója.
Mögöttem: fenekelésre
előkészített olimpiai poroló.
Felforr az egyhangú kagylóstadion,
szempilláim közt
angyalok akadályfutása.
Szivárvány: rúdugró eső.
Magdoppingolt, fában
úszó, mindent érzésre bízó
lombizzásig érő nyár.
Eljön az ősz és diszkvalifikálja.

De-ma-gog-rácia
nem kell félni,
elég ha rettegsz
meghúzódva
valamely híd alatt.
Közös dolgaink?
Hol van az már?
Vízben, Attila,
szellemed csak
alkalmatlankodik.
Otthon-országból, hajnalban -
puskaporos kutyaszar,
víz fölött darvadozva -
jó ha füstös,
kifosztott putri marad.
Dolgod se több
ezt megúszni,
tudás helyett,
ki már több vagy
mint önmagad,
neked teszed panaszt.

Nagy Sanyi, dolgozatírás előtt, pacninélküli
papireneusomra vetette ki szemét.
Felajánlottam néki almához kapott
zacskó-piramisomat. Azt mondta,
fújjam fel vagy húzzam fejemre,
kitûnő Ku-Klux-Klan lenne belőlem...
Felfújtam, mi egyebet tehettem
ijedelmet keltve az osztályban.

Elesettektől tudom,
milyen felemelő
részvéttel szeretni...
Megyek a Duna nulla-
kilométeres oldalán;
füst okád alagútszájból
kőkarikát. Gonosz, ostoba,
bárki, csak közömbös nem
lehetek! Fekszik fövenyen,
kalimpál csillag-térben,
rúgkapál ég felé a láb,
- hullám-epilepszia -
fenyőmintás harisnya,
tûsarkú cipő, karácsonyfa-
csúcs. Örvényhez, fekete
lyukhoz érve, nulladik
típusú találkozás. Megyek;
(bízom Dosztojevszkijban),
kezem ügye minden lemondás,
hisz oka nem kevesebb
dicsérni az Urat, mint káromolnia.
Fekszik fövenyen a lány,
átadja magát a nézésnek.
Ég, ég, arcaink útja, megélednek
a legendák, szaporodnak
a példák, jelek, meg kell
jelenniük a hasonlatok helyett.
Ha Isten ember is, ha ember
Isten is: feje alá nyúl a fény
s a fû, mielőtt kiér a napvilágra,
szakállam toldja meg. Nem
vagy, nem vagyok egyedül.

Hány folyóméter könyvpolc,
horgászzsinór könyvjelző
egyetlen porzó nap is...
A valóság, álom híján:
fogfájás, feldagadt arc,
feszes, hantolt temető
ahová bele-beleszúr,
de névtelen virraszt
a körömtáblás ujj.
Nézem és fogom, fog
és néz az alumínium
fényû víz. Valami dereng.
X-szék, nem leszek képlet.
Száj-galléros, átmeneti, -
csontváz nélkül jár a szó, halálra adom,
ha már egyszer örömre
vetemedtem. Erős sodrás,
vitorlaháromszög tartja
párhuzamosan össze a partokat.

Engem, kit a parti-túra
Dunakanyar Ipszilonja
fölött, újság-e még ez?,
gubbasztva: G-dúr,
többnyire megtalál;
szóval, én csak saját
nevemben beszélhetek:
ennél gyönyörûbb tájat
nem teremtettek az istenek,
vagy ha teremtettek is -
(törzsünkhöz illesztve
útirányát kiszabja
önmérsékletre figyelmeztet
a lázmérő!) -, nem nekem!
Álom és hiány valósága -
Anna Margit, Bálint, Korniss,
de Vajda árny-cidris háza;
Barcsay, Deim tükörmetaforája. -
Csak ha terheiket lerakják,
mutathatják, értethetik meg
magukat a siket gyökerek. -
Hogy mondják fául azt:
szeretlek?, hisz egész nyáron
fészekhez, levélhez, törzshöz
dőlve ezt koreografálom -
némaszónak nyelvelő-ujj a jele.
Megállok, még ha legombolja
is szélvihar a leget;
bakancsomba kavics, láb-
fejemen véres fûzőnyommal
cseresznyézik az út;
szárnyas tükörré - mindenki
meglágyul a tojás-dad láncban -
mégiscsak a tûzről pattant
szabadság tehet! Feljön
a nap, s míg diózik, keményen
ütődik parthoz a csónak,
feltörik, látható reteszbe
megbújva a rész: lányok
napozó lóherés fenék-formája;
barátom, vedd e sorok elejét,
nem látott az csodát, ki
nem látta Szentendrét.

Hanyatt fekszel a Dunán
bölcsőben a gyerek
csak szemed hû oszlopa
tartja fönn az eget

Rád szakad az ég
merülsz
a teremtés előtti csöndbe
beléveszhetsz
mindörökre

de a szabadulás is fájna