Testeden
helyi választások
de nem szavazatok

Levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőben jár ész

de aki levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőbe jár
lángész

És itt
de csakis itt
emberpárti vagyok

Gyertyafény mellett
ne olvass, legalább
engem ne, vándor!
Húsz éve nap mint nap
természetes fénynél
az ég első és utolsó
sugarával vetem
papírra versemet.
Az árnyék, ha igazán az,
tisztázásra szorul
és tudja az ég, ha tudja
ez a vers is elkerülhetetlen!
Gyertyafény mellett
ne olvass, legalább
engem ne, vándor!
Foghordó: nyelv lép
nesztelen s mint must-
gázas borospincében
levegőt fogó lopótök,
beérik, világhoz jut
a fájdalom, iszol belőle
és lefejez. Amúgy is lefejez!

Huncut az arc,
húny fillérre.
Szoptat cigányasszony
kocsma előtt a padon,
melle akár a falhoz vágott
üvegpohár, röptében még
össze-összekoccan, de már
a táti csecsemő szájra
kerek, talpszerû tejes-nyál feszül.
Így egész,
így töredékes.

Száztizennyolc évvel
a Himnusz születése
után, mikor a testi
dómból vaskalapos
ujjakkal a világba
beneveztek, s most
mikor arc arcot meg nem oszt
száj szájon dekázik utcahossz,
mondhatja-e nincs remény?
Rongy reflektor,
nyakkendőjére fény derül.
Hajol, megbotlik,
szemüveg-bot közt
tartja magát a fej,
s a lámpánál kukacos
pilóta, orrba vágott
ujjhorog. Ismeritek?
Volán, négy felé reteszelt
feneketlen sajtdoboz,
alig kanyar, oszthatatlan
kerék. Megelevenedik
a reklám: nyálkás fogkefefû,
viharkabátos ember,
ráncos, homlokig tubustető-
sapka. Házeresz-protézis.
Mehet, int ki az út
nagy pléhsárhányós
válltöméses ura. Mehet.

Azt mondod:
"Magyarország nem volt: lesz!"

Azt mondod:
"Találjuk ki Magyarországot!"

Azt mondod:
"Magyarország nem lesz: volt!"

Én azt mondom:
"világ proletárjai..."

Pusztuljon a bitang,
ki hont foglalni restell.

A hétfejû kaptafa-sárkány
körül mindenféle nyelven
hallgatnak a cipők, ezt
Garay úr, költő nevére
igen büszke, Práter utcai
cipész vallotta, akihez
ki tudja hányszor és
milyen ürüggyel vittem
meséből kikopott "Pálma"
boltív-sarkú, formájára
alig emlékeztető, úttól
kezes, nyelv és pertli
feszességét lépteimben
nyomatékkal, anapesztussal
megőrző, talpán össze-vissza-
firkált topánkámat.

Citromkorallba akad el a kanál.
Foszforeszkál, végig
reflektorozza birodalmát
az óramutató. Mindent
vesztek, beteg a fiam!
gyöngyöt rejtő torkába lesek,
míg tenyerét tenyerembe téve
pirospacsiznak a kagylók.

Árulásra ébred
vérszemet kap
törzsétől elforduló
álomfő

Fogom magam
és jajgatok

holnap
rajtad próbálom ki

Csak az a baj
hogy a halálban
magunktól is
elhidegülünk

Szép, szép, nyújtózkodásait
nem gúnyolom s nem utánzom,
fordítja le erdő fáinak
ügyetlen mozdulataimat
hátam mögötti susmusolással
hajnali jeltolmácsom, a szél.
S mi van, ha mégsem azon a bizonyos
sziklás, hegyi úton érkezel?
Egy ág, melltartó nem ejti le
csecsét, de fejem fölött
siketnémák csengőjén kigyulladó
vörös frásszal jelzi érkezését
a nap. Hangomba kapaszkodsz,
zöngétlen múlt: fák álombéli
nyújtózkodását figyelem. Méhed
napraforgó, has-tányér miteszer.
Csak azt ne mondd: legkedvesebb!
Benn mindenki nyári mikulás.
Agyadból, fogadból kilopott
mész; testedből hungarocel-
várfal; szaros őseiddel hó-
golyóztam. Nincs is ebben
semmi különös, ha már az ember
unja magát, válla, feje félig kinn.
Víz, víz, anya-szakadék, lélegzethez
jut, szakállt növeszt, így jó,
így sokkal könnyebb: van
mivel az elmúlásra csodálkozó
pillantást megtartani; szájhoz
emelt pisztoly felfújja magát.

Csak meg ne szólítson idegen!
szememből villám-gyökerû
póznát kicsavaró Toldi Miklós
mutatja a hozzád vezető utat

Hanyatt fekszik,
bánja is az esőt,
forró platni pillanat,
kiteszi hosszú ékezetét
a fû, ujja köröm-u-ja.
Fújja, fújja csak fújja
fenyegetően, ahogy
illik, félhomályban,
ahogy kell. Papírból
hajtogatott, levegővel
kitömött ördögfej; lóg
le ágról melltartó,
csak ne volna minden
ily közeli s dögszagú!

én inkább eltûnök
árnyékomat is hagyva
egy horgász
víz fölé görnyedő mozdulatában
képzeletem adva csaléteknek
pisztráng-kedvû, cselekvésben
mindig bizakodó szavaitokhoz
ebben az éberen tartó
kérdőjel-horgászatban
kifogni azt az egy szót
mely árnyéktalan, mint a víz

Húsba vág, türemlik
fák delején virágporos
sugarával a déli nap.
Valaha nap, víz, egy törzs,
idő-indán tekereg a fa.
Sorsát - kék a kékbe
röpködő farmernadrágköz -
örvénylő léptekből kiragadja,
hiába packázik sejtelmes
formáival a természet,
árnyát - fényérzékeny
lényének fotócellás
víz - maga elé tereli.
Ölelés ölelést, hullám
hullámot nyom, lányosan
nulláztat, földeletlensége
kiderül, ám tengeri pofontól
- foga pattogtatott kukorica -
pirul az arc. Ha ön-
maga ellenlábasa,
mit keres a parton?
Föltárja Prométheusznak
gyöngéjét, fekete anyagát,
csak befogadni képes méhét
a nap, odakapok, de én ott
csak csecsemőláng lehetek.

Rüggyel visszacsavart láng
világít asztalomon a körte
belehajolok a csendéletbe
szál hajszál a papíron...
Leírom: hajnalban...
Hajnalban írom le:
szép harmatos golyóstoll
de pikkel rám, gyerekkoromhoz ér
elnyeri szemem; hangol
érzéseimet használja
és használ érzéseimnek
- belehajolok, saját csendéletembe hajolok
szál hajszál a papíron -
gyönyörû hegedûhang
de ezt is szívesen visszavonom

Zöld, szabad jelzés, sohase piros
sohase sárga sohase tilos -

zöld - kattogó dübörgő vonat
futja be az állomásokat

elhagyja beéri átveszi jelét
szemafórok - bakterek üzenetét

hordja fölveszi adja tovább
egy korbba egy korból érkezik át

egy korba egyre feljebb egyre még
kattog dübörög a vonatkerék

ég felé tör szinte az égről már
visszaint de meg sohase áll

kattog dübörög szomja éhe
hajtja míg befut a mindenségbe

bagoly-éber bakterek figyelik
piros lámpás reflektor jeleit -

szétszórja rávetíti a földre
örök csillagkénttündökölve

Csótány stop
fölveszi szemed
undorig utaztat
kinevel belőled egy festőt -
s mit sötétben látsz
káprázatos dinamika
firka cirka létébe is kerülhet.
De egy fényt kapott
képmutató csótány
ellentétben a negatívval
nem csupán derengés

csönd az ami önmagát jelenti
szegény, növendék igéim
végre magunk lehetünk -
biciklista a tájjal:
múlttal és jelennel egyszerre
hiába a sok képzeletbeli hajnal
hóba lépek, elgondolkozom
s akár ama Názáreti, élek
napokon át, félelemtől
nedves ruhában, várva
hogy hold-pelenkát cserél és
megérzi a szó tisztaságát a világ

Kilöki magából a kő
a csöndet,
hûlt helyemen,
azt hiszi, megvagyok.

Nincs is addig baj, itt a nyár,
régtől tudom:
irigyeini nincs miért,

szabadságot mímelek,
bévül rab,
kristályrács közt
téblábaló uzsorás,
arcán ráncba tört száraz sugár.

Olyasféle. Fogom
magam, és nem vagyok.
Hûlt helyemen: kő.
Jelzőibe öltöztetett
irodalmi idomár, holmi
folyóirat: csöves-cucc, mit
fenekünknek jobb híján, -
de akkor inkább megfagyok.