El-elnéztem a hatalmas figurákkal sakkozó embereket
a téren. Néha órákig is elmaradtam, holott csak percek-
re volt tőlünk a fûszeres.
    Hát persze, fordult felém egy alkalommal barátom,
aki a felnőttek között, méltán, már némi hírnévre is
szert tett. Hát persze, hogy jó lesz, mondta ezt olyan
természetességgel, mint mindig... Kezemben a játék
folytatásához nélkülözhetetlen csikó: sakkban tartó szó-
dásüvegem.

A bizonyított
és bizonyítható hiány.
Válogatott arcaim, -
sötét alagút
kazettában film,
saját tengelyére
tekeredett vonat.
Csak a fényképész,
magam voltam jelen.
Önkioldásra
állított masina.

Halál? Semmi az,
kiegyenesedett szempilla,
amin egy angyal
rúdugró mozdulattal
csúcsokat dönt meg,
miközben homlokod
ránc-szálkás-léc,
egyszer sem inog meg.

Szerelmem
a vízfodrász: dunai szél.
Lerázom a napot,
sötét, sötét, vagy ahhoz hasonló, megéri.
Tér, tér, tér, kifényesedett könyök.
Beúszik, tûzfal-olló,
Sziszegve manikürözteti
cserépkörmeit az utca.

Osztozkodni ott az ágy,
előmelegített tégla.
Ül az ember,
kocka-párna-csönd,
háromszögre hajtogatott
közös takaró, fölveszi
körzőnyílását a láb, háta
meszes szaggatott pont.
Mértani formák közt
éri el az álom
teljes zûrzavarát.

Itt a piros, szemem rá,
hol a piros? Ülök
egy neve nincs téren,
hídtenyér,
hajólapát-
sarkantyú.
Ezt játszani nem csalás.
Hold-korong,
csendőrtoll,
suhanc szél -
talán az apám - szaván fogom,
de hol van már
kiabálok ki álmomból.

Lehangoló látvány,
érintés, egy húron pendül -
hegyezetlen ceruzakészlet
tátong sarokban az ócska zongora.
Ritmusnak befellegzett.
Vérmérgezés-e?
Körmöm alá billentyûnek
becsusszanó szálka.

Álmomból ébredő exhumálás:
füves terep, szagos ujj,
koponyám nálad, nálam a kacs;
mocskolódást nem tûr,
csúszógátlós, kalocsnis-
szakállal kel át, süllyed,
emelkedik, habzó, ovális
tükröt tart a has, maradjunk
a hasonlatnál: anyáskodva,
kukacostól, gazosan domborodik ki
e nem rég még akasztófáról
emberfejjel lekottázott fohász;
egyről áhítozó pillanat;
valaki, értelmes halálba
reménykedve, utánunk kiált,
bronz szoknyáját átveszi
a harangzúgás; szép ember-
pár, nyomodban gyilkos és
áldozat, s nincs iszonyúbb
az epigonhalálnál. Védd magad!

A hidat az éjszaka lefokozza.
Vízbe lépek, zavarban vagyok: -
cipőm a folyó kulcstartója
nem veszhetek el, ha kinn és benn is.

Álmomból apám kifelé,
anyám befelé menekül.

Végül is a földet
halál után sem
púpnak kapja az ember;

teli kofferrel sem
lehet csak úgy ukmukfukk
mennybe szállni.

Nem tudom mitévő legyek,
nem tanítottak meg rá,
hogy mindkettőjüknek
helyeselni tudjak!

Felülértékeli a nap
az éjszakát a vízen,
fogalmam sincs miért, kiért.
Egy nő, a nő: örök
fenntartott látomás,
aki helyett már a világ
réges-rég mindent meg-
ad. Mégis, áldott a szó
első és utolsó meztelensége.
Emberhez méltatlan
a halál, motyogom;
bármit, szerelmet
ne! Jössz, érkezel:
látomás. Ki tudja
miféle borzalmat
tartogat az ég.

Nem kér enni a vers
mégis étkéül mellé-
készítik a költőt...
Ennyi látszott:
kiló őszibarack,
újságból hajtogatott
zacskópiramis, (amin
mellesleg a kibelezett
sajtóhibás vers is
megjelent), szomorú
tanulság, egyszerû
tárgyi bizonyíték,
gyümölcs-múmia,
s a hazárdírozó nap.
Ehhez is pofa kell,
felébredek, álom-ákom-bákom,
kínai szem, csónak,
szőrös vesszőivel
a hallgatás; snúrozó hullámok.
Lyukas fillér, csörren
a folyó, fejre esik. Ám
a focipálya tizenhatosát
mérkőzésenként hétről-hétre
diplomatatáskával
pótolták a cimborák,
s a féllábú ember -
(vigyázok, nem szólom
el magam a versben)
ifjúidőm pártfogoltja
oly büszkén járt,
mankója védett
nevek ipszilonja.

Hanyatt fekszik,
bánja is az esőt,
forró platni pillanat,
kiteszi hosszú ékezetét
a fû, ujja köröm-u-ja.
Fújja, fújja csak fújja
fenyegetően, ahogy
illik, félhomályban,
ahogy kell. Papírból
hajtogatott, levegővel
kitömött ördögfej; lóg
le ágról melltartó,
csak ne volna minden
ily közeli s dögszagú!

Folyton arra az egy
milliószor emlegetett
titokzatos szóra gondolok,
ami miatt nincs vers,
nincs világ. Legalább
hagynád végre rám!
Arcomon hó majmolja
a vizet, mosolyom
nem ússza meg, felül-
emelkedik, nézésem
szempilla-gólyalábon
éri el az eget,
jégbe ragyogó fényét
sokszorosan vissza-
szórja. Érted te ezt?
Legalább hagynád végre
rám! Benne vagy, nem
vagy otthon senkinek,
magadnak legkivált?
Felejtsd el! Világ
volt az, legkorább,
még mielőtt, miután,
nem fogadta folyó
az ember ősi kézfogását,
csoda-e ha fejét üti,
lábbal tiporja, hullám
hullám által vész el?
Rámhagytad volna?
Borítékolom a lépést,
helyben, sötéttel.

Parázsló álmukról
fináncláb szempilla
árulkodik. Vakond,
aki hasam púpos túrását
hagyta maga után,
napfényhez jutva is csak
magát látja! Így a lány!
Õrzi s visszaönti a hang,
nincs hontalan
félrevert harang,
érces némaságom
ezért. Álmodja a fiú.
Álmukat hitbank vigyázza.
Arcuk - biztonsági
berendezés - számtalan
izzószálon jelez
ha csak a közelébe is
érsz. Bejön valaki,
fényesre tapogatja
a szobát, csengő-
gombhoz érve megáll
szemük fölött keze.
Foguk játszótéri tuskóján
végig kocog a levegő.
Ablak előtt a fán
zizegő fénnyel
sírrabló kukac. És
csúfra áll nyelvük
mentolos mérleghintája.

A fogaskerekek közti
porszemen elakad...
Emlékszel? Ha verset
írok, eldugom az órám,
így talál az idő haza magára.
Vedd eszedbe életed.
Dobd felét a Dunába,
add vissza mi az időé.
Megtörtént? Kavicsra
inkább vagy fûre
gondol az édenkerti
grafológus: az Úr.
S hogy a sziszegő,
titkosírásos kígyó nyelvén is
a kiûzött, szenvedéstől
megnemesített emberpár
történetét olvassa?
Annyi baj legyen!
Meglett fa levéllel
csúfolja a földben
maradt gyökeret,
csak amikor visszahull
- lehet ez vigaszul -
ad az ember a csöndre,
míg nincs odaát
fogaid közt szál fû
irányítja a rovarok forgalmát.

Vízpárnára fektetett
halkitüntetésben részesítették
a földről épp olajra lépni
szándékozó emberiséget.
"Élni annyi, mint úton lenni!"
ítélkezik Déry. A test
álomnak letett óvadék.
Élenjáróm nem lesz a nap.
Ki kezdte el, hogy fennmaradt,
hogy mindenütt egyet jelent?
A futás csak kiváltja
belőlünk az utat és nem
törhet ketté a pár: -
huzamosan - humánus, mit
megteszel! Mutatsz rám!
Vérében forgó történelem.
Apám fogságból hátizsákjában
egy szem édeni gyümölccsel
jött haza. Azóta kettészelve,
almán, angyalszárnyat látok.
Földlabdával kiemelt fa,
száj foghúzás után. S az életem?
Utak szörnyû cseréje. Élni annyi,
mint úton lenni. Igen, de
mindenkiben van egy út,
s a cél megsemmisíti a példát.
Lábam, karom, hajam
és testem minden
földhöz kötődő szőrzete.
Százevezős-gálya szemem.
Hóna alatt összetekert
kukac-pokróccal
feljön sírjaink domborlatához
a Liliput-halál.
Annyi ûrhajószivar után
ki kellene végre szellőztetni
századunk magunkra zárt
rossz levegőjû szobáit,
elszaporodtak a csillag-
ködös füstkarikák!