Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, mikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Hátra arc!
Álom okozta kudarc,
kiheverem. Meztéláb
csap-overállba bújik
vissza a vízcsepp.

Hátra arc!
Gyerekkorom
kerítésén átrepült
teniszlabdájaként
kínálja fel alvó
madarait a fa.

Hátra arc!
Az volna jó
örvényeit egyen, fagy-
épésre tanítaná be
a folyó.

Hátra arc!
Alakizgattat,
mögöttem hang:
"vízben szellemed
csak alkalmatlankodik".

Hátra arc!
Mi közöm hozzá?
Élenjáróm nem lesz a nap,
vigyázzban áll,
tiszteleg a tető.

Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!

Ha a víz nem akar felnőni hozzád,
hívd segítségül a napot.
Soha nem az maradtam, aki voltam.
Még a folyó húsából kiemelt
tekintet után is szálka marad.
Egy fa és egy ember árnya közt
még akkor sincs semmi különbség,
ha van! Bemagolom magam
csukott szemmel ezer felé.
Észnek a test absztrakció.
(Rongyos vagy visszhang-szóvivő!)
Csontom marad, átélem hasonlatomat.
Bőrömön magára ismer a víz.
Alul, felül, de leg: felül van-e,
kíváncsiskodik a pára, hisz
a test annyi vizet szorít ki,
amennyit bevisz, s én is
tengeren érzem besózva magam;
s ha lépek, két fal közt szívem
átdörömböl a hangoskodóknak,
mert rosszul bánik az igével
ki egy szótól többet követel
minthogy önmaga legyen, s
minthogy önmaga, szótlanság
az ára. Ki kéri számon szótlanságomat?
És a dolgok közeli állása szerint
- gondolatot gyûr vizen a nap -
megszólanak csöndjükkel a tárgyak.
Egyben vagy köteles fizetni.
S én, áhítattal, rég kívánt emlőt,
érem el a partot, folyó-rész-vét.
Halál nem részletez.

Isten tenyeréből kicsúszván
metamorfózis: merül
arcommal háztető, mint
árvíz idején kertes,
vályog ból, kőből épült ház,
Fejem fölött fecskeraj,
levegőt nyikorgató
palakalapácsok. Vagány
magány, nem vettem észre
mi szemre tartozik:
halnak szempillája nincsen...
Nyelvvel ölt, gégével
csomóz a víz. Nékem
lélegzet-szakítás,
tengernek világ csúcs-
javítás-próba. Úgy legyen!
Fénytengely, újabb
és újabb víztárcsa.
Bartókiáda, formába öntött
szappan, frissen hantolt sír,
habzik vértelen egybehuppan,
annyira még nem reménytelen,
hogy illatát - illat-metafora
Isten tenyeréből kicsúszván -
ne pazarolja. Tüske záró-
jeléből megszökik a rózsa.

"Kérem a személyijét!"
Volt csöndem hozzá,
s az évfordulós Arany-kötet,
amire most nem térek ki,
igazi lelkisziget,
becsületpróba,
Benyúl, végig tapogat
lombok közt éles
fénnyel a hajnal.
Már-már elbízom magam,
csakhogy levéltitkában
sérti meg a fát,
csakhogy enyves
csontomra spekulál.

Föltárom zsebem barlang
üregeit: kavics, csiga,
szemüveg; hegyezőmet
nappal előbb Duna-örvény
nyelte el, ez nem rendőrvicc,
mielőtt pottyan, tüskéből
kacsint rám a gesztenye.
"Munkát igazolni, legközelebb!"
Volt róla szó, jegyzeteim
négyzetrácsa közt.

Erre emlékezni kell.
Eső-kalitka-forradalom,
csónak-napraforgó-madárcsőr,
szél-vitorla-szépia,
csicsergő napoleon-sapka.
Híd, fényes vízfogó.
Karom lüktető kelése a nap.
Hagyom a fát, legyen
hova visszamenni!

Torkom nyila előre mutat.
"Ha ön mint maga ellenlábas,
mit keres a parton?"
Bence jött oda hozzám a szigeten.

Kit megugat
és levizel a tulipán
hajnali kertben nem járatos.
És nem állom meg szó nélkül,
nem álom: pegazus tûnte-füst
cigarettarúdhoz fogva
legendás tér-fogat.

Megyek, szív-galvanizálásra
zakóbelsőre akasztott toll.

Kockaház fölött helikopter-masni.

Bezárkózom az ábécével, -
célpont, áram-teli kapcso ló,
felfüggesztett vadásztrófea.
Mosom kezem, vécéről el­
lopott névelős ülőke.

A félelem
világos:
négy bábozó
egymásba nyíló
huzatos ajtó.
Kifekszik zárban a kulcs,
fénydorongos vitézlászló,
kémény-csizmából kilépő
illuminált szellem.

Ülök a szobában
magam, esik képernyőn a hó,
antenna nélküli depresszió.
Antenna nélküli depresszió.
Kezemben: birs,
kettészelem, kiröpül
belőle egy lepke,
villanybúrára száll,
akárha meg se lepne
egészhez illeszkedve
aránylik a rész;
árnyéka felnagyítva a falon.

Aztán ismét tv,
hó, sikamlós
combjával filmbéli nő,
szórja hamuját a képernyő,
s az utcán valaki lépeget.

(Arcoddal a folyó
eltakarja a lényeget.)
Látod magad
és elfogult vagyok,
karommal testeden
elfolyózgatok.
Lebeg, lebeg
matrózsapka-óra,
arctalan perc
érzek a fuldoklóra.

Leveszi súlyomata víz
árnyék a dolgok fényûzése.
Hazád az, hol arcodnak
szárazföldből könyököl ki
néhány métert a folyó
gondoltam, de nem éltem vele,
mert ahol a hazának egy,
"nemzetnek száznál is több
gondolata legyen", s ki
anyai ölben hûlt helyét leli
halálán van ott a nemzet!
Tatár szél borzol, bőrömön át
lélegzik a remény.

Földinek igazán
vízben tarthatod magad,
de amíg a túlparton -
közbe vetem magam
és ez helytelen.
Helytelen: árnyék
nem maradhat meg magának
fának áll, folyónak áll
mi lesz veled?

Kagyló vagy tojásdad-forma;
szárnyuk alól varázsolják elő
magukat a madarak.
Csőrük hangra nyíló háromszög.

Csakhogy ébredésem
kalitkatakarításra emlékeztet.
Füst-madár, cigarettarúd.
S a szememből kidörzsölt álom:
dörzsölt álom,
nem száll el,
egyre fényesebb!

Ég és golyó
folyó és ég
összeragadt kenyér szelet,
kérj belőle egy harapást
s megosztja az éj veled.

Elszemtelenedik
ujjamon a taknyos vágás,
kilapátolja vérem havát
halottaim nincsenek.

Légy: kő
ez volt az utolsó
szárnyas ige,
ami ugyan a világablak
betöréséhez kevés,
de a költészet
szemtelenségéhez épp elég.

Cipő-szoros,
kiáltja el magát
a hangya, aki
kenyérmorzsát látva
nem ismerte fel
a visszavezető utat.

Ez itt a nap helye
fordul rám a föld,
madame gravitáció
szakad a por kötele.

Csak a szerelem
személyes, írom,
süt a nap, vakon.
Istennek a hit
kevés, imádat sok;
fájdalom nem misztifikálható!

Híd, örvény, félre-
ütött billentyû.
Jegyzetembe nézek:
"gyerekjáték az,
amikor a hajnali öröm
könnyes tenyér közt
arcod acélgolyóját
ide-odamozgatással
látásod középpontjába
visszahelyezem." Esküszöm,
hogy szerettelek!

Mint csintalan
gyermekét az anyja,
zörög bőrömön a rögös vér
önmagát üti meg.

Pakli-utca,
kettéemelt
römi-járda.
Nyitja esernyős
terceit az eső.

Reffes treff,
szíves otthonka,
cinkelt emlő.
Én: az mindig a víz.

Bocsánat, itt
az előbb
egy folyó volt.
Örökös lábközi fityisz.
Hátam mögött

kibeszél...
Hova tovább
eszem játssza.
Napsugár zajong,
szádba hívsz
egy szóra.
Megkérlek,
nyál-lánc-csörren,
pöcsös békát bőröz a víz.

Agyamon fény,
átengedem. Itt van
mindjárt Hûvösvölgy.
Neándereld meg magad!

Én, kinek örökös
nézeteltérése van
a nappal, megállok
- neveletlen eLem -
bakancsomban kavics,
lábfejemen fûzés,
véres nyomaival együtt
cseresznyézik az út, -
bőrömre égetett furulya...
Kilépek a végtelenbe.
Csak előbb: ki­
hallgatásra küldöm
a követ, összeszalad szem
a látással? Na bumm,
ilyen az ég,
üt-között, bevallja majd
ő a nagykövet! S a nap,
miközben lihegve
a fák zöld sarkában
megbujok, - verejtékben
pofon - korlát közé
dobott törölköző.
Cseresznye vagy furulya.
Véremmé teszem.
Tersánszkynak,
Berdának szólok! Kik
dolguk végeztével, ha, -
hold-gyûrûből kölcsönzött vízjeles felhő-
szalvétával seggbecéznek.

Víz tudathasadásos
távirata az éghez:

SZÉLTELEN VALAMI
MIT TUDNI ÉS HALLANI
BELENÉZNI SOHA!

Szólíts egyszerûen
csak földnek

Vizes úton a nap
einsteini egyenes

Minden sugárnak
maga felé hajlik
a tengere

Tudni kell merre
tart a világ
hogy ne járhass arra

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

A bizonyított
és bizonyítható hiány.
Válogatott arcaim, -
sötét alagút
kazettában film,
saját tengelyére
tekeredett vonat.
Csak a fényképész,
magam voltam jelen.
Önkioldásra
állított masina.

Halál? Semmi az,
kiegyenesedett szempilla,
amin egy angyal
rúdugró mozdulattal
csúcsokat dönt meg,
miközben homlokod
ránc-szálkás-léc,
egyszer sem inog meg.

Szerelmem
a vízfodrász: dunai szél.
Lerázom a napot,
sötét, sötét, vagy ahhoz hasonló, megéri.
Tér, tér, tér, kifényesedett könyök.
Beúszik, tûzfal-olló,
Sziszegve manikürözteti
cserépkörmeit az utca.

Osztozkodni ott az ágy,
előmelegített tégla.
Ül az ember,
kocka-párna-csönd,
háromszögre hajtogatott
közös takaró, fölveszi
körzőnyílását a láb, háta
meszes szaggatott pont.
Mértani formák közt
éri el az álom
teljes zûrzavarát.

Itt a piros, szemem rá,
hol a piros? Ülök
egy neve nincs téren,
hídtenyér,
hajólapát-
sarkantyú.
Ezt játszani nem csalás.
Hold-korong,
csendőrtoll,
suhanc szél -
talán az apám - szaván fogom,
de hol van már
kiabálok ki álmomból.

Lehangoló látvány,
érintés, egy húron pendül -
hegyezetlen ceruzakészlet
tátong sarokban az ócska zongora.
Ritmusnak befellegzett.
Vérmérgezés-e?
Körmöm alá billentyûnek
becsusszanó szálka.

Nem adtam föl semmit.

Érek a kiürült
éjjeli alagúthoz
ösztöneink, agyunk
latin negyede.

Kifordítja
ablakos zsebét
utca két oldalán a ház,
semmi!

Élesedik a csönd,
szentesíti a...

Pisztolytár-nadrág,
rugós lépteivel
csőre tölt.

Cél- és időkeresztjén
halálos önvédelem.

Föl-lemozgó
levegőszálon csüngő gomb
a gége.

Matatok,

bensőség zavara,
ketrecajtajú zseb.

Dánielnél hagytam abba
a Bibliát, hullámzó
lapjain könyvjelző.

- Duna-Tisza köz -
akárha folyóit helyezném
egyik oldalról a másikra.

Nagybőgőbe vágott kérdés,

villantja - égő
gyertya kötélmászás -
a hajdani szigeti kocsmát.

A borisszák
mind egycímûek.

És ifjúkorunk
ajtóra firkált grafitvonalát
perceivel
karunkon őrzi tovább az óra

Nem adtam föl semmit.

Járom a szigetet,
meg-megállok
a parton - felezni -
ennyi az egész.

Vízkereszt,
szaloncukor-
pisztráng-ötös.

Versről-versre
rejtve
lennie kell
egy testre méretezett gödörnek,
ahová a halál elől
(oda ő sem követ)
hasonlóképpen járhatsz.

De ki az, aki
mindig bepörög,
mindenség távirányíthatós
egyhelyben sem fordul elő?

Anyagot kap magára a hang.

Földhöz közeledve
nem árt tudni:
tér használata kötelező.

Jöttment eső.

Nekivetkőztet,
dobok néhány fát,
kuglibábunak állított lábujj.

És váltott névvel
testi határ.

Valaki álma alá fekszik
íz-íz-íz-ig-lenn.

Hátamon
gerincességre
emlékeztető őscsomó.

Könnyen lehet szempilla.
Történetem névleges.
Levegőhöz ne homlokozz.
Ül a lány a temetői csöndben,
feneke két jól el-
különülő zárójel.
Napról-napra tovább
csavart csigagomb,
szál fû antenna.
Ül a lány, ágyék,
szétszálazó könyv,
élet-jelző köldök,
koraszülött évezred;
zümmögő virágurna,
kukac-paragrafus,
mellkas elé tartott
röntgen-lap. Felkapja
fejét Jékely: kérem,
én itt hit, nem
és haza nélkül
végtelenül unatkozom.
Nagydoboz, kisdoboz,
legkisebb doboz.
Kirakja tv-képeit az este.
Atombomba stoppolófa,
analfabéta sugár.
Ennél élni is jobb volt,
halni se lesz jobb alkalom.

Az a nagy tûzrakástól kormos
vörösen átderengő valami
amivel a napfogyatkozást nézted
az volt a tenyerem

Vízbe dobtak nyakkendő könyvjelző
itt tart a ragyogás
épp csak lapok közt
pokolba ki színre lép

És jött a ringkeretes távirat
hegyre föl fényaláfutás
szem boxkesztyûje a könny
belezuhantál a csöndbe

Egy szó tart fönn, egy szó
mit jobb híján
Istennek jelöl a balga.

En, tölgyfakultás hallgató
örök anyag, ideiglenesen ember
kezem makk-ököl szorításával
teljesül kívánságom.

Baktat asztalon a fej,
por szemez
lombjukat vesztett pezsgős üvegek közt
kopog a vak szemüveg-pálca.

Kielemzem magam,
ahogy a lényedet kölcsönző folyó sem
az eget fejezi ki,
szerelem se szerelmes,
rád se szomjas a víz.

Kormos a lég, orrod szénrúdja
befelé világítja meg szempontjaidat.
Nem tesz munkanélkülivé a halál
ha alkotó volt a szellem.

Mit mondhat költő
az utolsó szó jogán,
hogy mi előtte volt
fölösleges? Mondd ki,
de előbb végy hozzá
nagy levegőt, anyaggá teszed!

Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs

Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem

Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad