Amikor a csillag-stoplis
ég alatt megvillan
és tovább döng,
míg csak lesz zöld gyep,
a lábhoz, fejhez szokott
zárójeles futball-labda,
árnyékra vetődni sosem öngól,
ördöngös testcsellel
a halált is be lehet csapni.

Oltatlan mész, füstölögsz,
mint mikor hirtelen
megváltozik körülötted
a levegő páratartalma,
titok kötőanyagához ennyi kell;
olyan ez a piramis-
-emlőjével kérkedő nő,
ugyanabban ugyanaz a változás:
épp ki ducorog
sarkélek közt pókhálós fonákon.
Ennyi volt és semmi más!
Másik asszony, akit nem én,
egy másik férfi ismer,
akinek épp így kellenél.
Arc megtépett ruhája,
rojtos ráncaival foszló mosoly.

Húsba vág, türemlik
fák delején virágporos
sugarával a déli nap.
Valaha nap, víz, egy törzs,
idő-indán tekereg a fa.
Sorsát - kék a kékbe
röpködő farmernadrágköz -
örvénylő léptekből kiragadja,
hiába packázik sejtelmes
formáival a természet,
árnyát - fényérzékeny
lényének fotócellás
víz - maga elé tereli.
Ölelés ölelést, hullám
hullámot nyom, lányosan
nulláztat, földeletlensége
kiderül, ám tengeri pofontól
- foga pattogtatott kukorica -
pirul az arc. Ha ön-
maga ellenlábasa,
mit keres a parton?
Föltárja Prométheusznak
gyöngéjét, fekete anyagát,
csak befogadni képes méhét
a nap, odakapok, de én ott
csak csecsemőláng lehetek.

Hogy mit tart
az Írás s mit én
torkomon egy tabletta
feliratáról,
köztünk marad. -

Előbb még itt
volt, vélhetnéd.
Teáskanna, rum,
dübögő gőzelefánt,
zsibbadó ujj,
akupunktúrára
kipontozott keksz.
Ennyi! Vagy ennyi
lehetne. Ahogy az
arcot kölcsönző
folyó sem az eget
fejezi ki, szerelem
se szerelmes, rád
se szomjas a víz;
harapásnyi hírben állok.

Por szemez,
lombjukat vesztett
pezsgős üvegek közt
saját gravitációs
fókuszába döf
az arc-csősz
szemüveg-pálca. -

Fenékig ürítlek
szerelem, vedd el
eszem a haláltól.

Beszélgettünk. Lyukasórák,
csendes áthelyezések,
korgó gyomrú mitológiák,
hullám rajzolatú asztal,
szalvéta vitorla kenyér,
sárgarépa masni húsleves,
tengeri betegség kukorica,
mûfogsor viszlát estebéd.
Tény, hogy pecsétes.
Gondolattal hosszabb tér.
Saját maga sodorta cigaretta,
füstből hegedû - piros csőrû hattyú.
Üres skatulya, karmesteri dobogó,
visszakopogott kottafejû gyufa.
Esik a hó, elolvad. Vershez a víz előleg.
Játsszanak csak vélem kedvükre a dolgok.
Bajusz-fogas, gőzölgő, kilógja
magát a szimbolikus világ.

---------------------------------------------

Írógép kopog, ülök
a nyikorgó hold-forgó széken.
Kiemelték épületből az emeleteket,
ház körül az utat elhordták.
Azt kérded, hol vagyok most, szavamra,
bekéredzkedtem egy kérdésbe,
s életemmel nem felelhetek!

Mielőtt verseimben
végleg megpusztulok,
ötvenkét év: -
(szemre való álom,
halállal kacérkodó
halhatatlanság) -
szerelemmel, kenyéren,
s ha kell, vízen
és gyökéren élem.
Honnan s miből
származik a rossz?
A jó pedig nem oszt, nem szoroz.
Ülök, állok, ténfergek,
s ha borotválkozom is,
csak elejét veszem a napnak;
szőrzetem: arcom
álom utáni sajtóhibája.
Korrigálok, játszom,
de már csak magam;
arcom a folyóban
eltakarja a lényeget.
Kihalt a part - vak
eső - va1aki lépeget.
Látom magamat, elfogult
vagyok, karom testemen
elfolyózgat. Lebeg, lebeg
matrózsapka-óra, arctalan
perc, érzek a fuldoklóra.

Balkezesnek születtem,
európai vagyok, korán
rákapattak a jobb kéz
szentségére. Azóta
mindent jobbommal
cselekszem, kivéve
ha követ vagy póznát
hajítok el. Nem teszek
úgy, mintha semmit sem
vétettem volna ellenetek.
Fölfelé mutat, de az árnya
merő figyelmeztetés
a vizet borzoló, hittel
töltött levegő-levegő-
rakéta toronynak.
Bátran állok a hold
alá - kihajtott gallérral
jár a zümmögés - méretet vesz
hóhérom, az este.
Radnóti óta (sose felejtem
arca önállósuló, Menő-manó
vonalát: a mosolyt);
nem lehet Borban az igazság,
de mi minden pusztul el
addig is, míg a csönd kiül
a salétromos falra, jelnek.

Fülemben csönd térdepel.
Merénylő leszek vagy áldozat.
A tavaly gyökérhez rejtett
misztikus szót vacogva
veri fogához a hóvirág.
Nem eszik belőlem a halál.
Dísztelenül, ceremónia
és szégyenkezés nélkül
végre ideje arcunkkal
a havas, sûrû tûlevelek közül
az útra, a fényre kilépni,
mert kiûzetésünk óta
csak hátukat mutatják a fák.
Hegyi út, szeméttelep,
roggyant tonettszék,
tubustető-svájcisapka,
fogkefe-hernyó, kiszuperált
márványtetős éjjeliszekrény,
pohárban centrifúgázó protézis.
(Most inkább csak lendületből
tovább forgó porvédős golyóscsapágy.)
Mind-mind az életre emlékeztet.
Mindegy hova, megyek. Kisütött
a nap. Dzsekim csontenyvvel lezárt
boríték-zsebébe beleolvas.
Viszem a hírt, csak el ne bízzam,
csak el ne bízd magad!
S az erdőben csak etikázok,
merénylő leszek vagy áldozat.
Nézem a kipett-kopott
havas hegyoldalt, lovas
szán - mûködő pénztárgép -
csilingel. Magányom, kérges
térben zsugorodó figyelem.
Megcsörrennek jövő újságjaiban,
fákban, a rézfilléres rolnis napok.
Nadrágszár, villanó papucs,
seggbe rúgja magát a halálban
otthonos pisztoly. Véres kokárda,
eltévedt golyó az ablaküvegen.

Testeden
helyi választások
de nem szavazatok

Levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőben jár ész

de aki levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőbe jár
lángész

És itt
de csakis itt
emberpárti vagyok

Színe, illata alighanem
a mákostésztára emlékeztető
szecskának volt. Egy-egy szó
árukapcsolás, mint amilyen
a boldogság (test-diktátor-
remény privilégiuma-e,
hogy ily egyformára
sikeredett?) felfújt
zacskó, szaga-nincs mûfing,
mit visszhangos térben
foltos fenekû világfik
durrantanak el. Az a
bőr-dísz-mûves mutatvány
- vérző szemölcs-patent
a szádon - mit akkor éjjel
elmaszatolva végig nyakam
körül hagytál, izzó
nyomát ma is viselem;
test melegét vagy inkább
távoltartását volt-e
hivatva szolgálni, egyre megy,
mint ahogy örvénylik,
dolgát végzi a folyó...

a folyó
legfeljebb
hullámot lop

magam inkábbnapszámos
költőnek megyek
hídhoz kötött bicikli

földanyánkatminden hajnallal

megríkatom

arcom
becsületes
megtalálója

hullám
folyó-töredék

Küküllős
nyolcas
kerék

Áskálódik a levegő
(halál árnyékában
mi mást tehetne)
mintha egy jelző-
szerkezetből
órakleptomániás
minduntalan kilopná az időt.
Szakálltalan arc,
állszegénység.
Fog, kiköpött piramiskő,
amire nem építhet
újabb évezredeket
egy-egy mosoly.
Letört régész-nézés,
idővel eljegyzett kar.
Reménynél szilárdabb,
mi nyomtalan folytatódik.

itt zörren meg az avar de nem ez zavar
karomon fut a szem selejtes bőrharisnyát próbál fel a bolha
nyár nyár - érett szőke: o - nagy erotikus természeti ABC-ből búza
szépek és szomorúak a hajnali versek - szerelemgyerekek
valaki - alvó talpamhoz lopakodva azt kiáltja: én
szeretteimmel volt teli a föld - nem mehettem
hátgerinc - egyetlen összefüggő írás - el nem választhatja félelem
értelmes életre tanítom
kilép gravitációmból
lányszerû-nem - előzékeny vagyok - fenekén jobbra-balra indexelő tánc
fájdalom a test idegenvezetője
halálon tÚl Út nem vezet - de ki tart oda?
aluljáróban egy ember - harmonika-stelázsi - saját térfogatát nyújtja
zöngétlen légy - magányos virág - föld misztikus hasbeszélője
megy az ember valahova s azon veszi észre magát jár ez neki épp jár
kardot ránt a híd tátongó örvényhüvely
az utat sem kellett feltalálni
dadogós kő - a csend sem a régi - le-gen-da-da - felébreszti Jákobot
jönnek a kíváncsiskodók - halnyomatú léptek - merül a szem - hálóragyogás
keverem a barna lét - csészémben cukor-szedres kanál-mandula
egész nap háton hordatta magát - zsibbadó tagokkal - valahogy mégse
bír lemenni a nap
díszlépésben a nyelv
ki mondta hogy ez a halál?