Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, mikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Két példányt leütve
- tokád hengerből kicsúszó
átütőpapír-gyûrődés -
kopog a szájba rejtett
írógép, nyelved famentesen
pörög be; kettős teher
ujjunk egymásba csupa
elkötetlen szál, amire
ha egy ölelés nem köt
újabb és újabb csomót,
nincs testi megbékélés,
mert a nő, olvasom Strindbergnél,
"befejezetlen teremtmény",
férfi ölelésében a folytatás.

Életen át gyurmázik
vér a szívvel,
elfogadható halál
mégse lesz belőle.

Tûnődsz ezen kicsit,
félelmében az ember
már onnan is hívást remél,
ahol pedig sejtelme
van a sötétségnek.

Gyertyát gyújtasz,
puska, puska, ismétli
a tükör, holott álmot
puskázni nem lehet!

Családom idióta.
Ha szeretlek, szeretlek,
nehogy azt hidd
ölelkezéseinkkel
semmibe veheted
az időt. Föltartóztatás,
bankrablás itt nem
számít. Tengernyi
spermában nőnemû
pántlikázik. Minden
árnyalat érdekel,
hisz az ide-oda is
alig; tartozni pedig
nem csak csodálatos,
de szükségszerû.
Bevárlak, kiteljesedésed
legyen érdekes.
Teherbe ejtem a vizet,
türelem. Ezt mondaná
az apám is: türelem!
S míg szappanhabos
csönd-hártyás fül -
rugdalódzni nem kezd
a hang-embriós világ -
bármi lehet. Ki-
engedem halálomat.

Tegyük fel a madár:
fû, fa csillag előtti
utolsó szempontját
x-szárnyú ismeretlen
felségjelû repülő
zavarja meg. Áll,
kezében egy óceán
lehetséges irányát mutató
elalgásodó iránytû.
Nem volt lehetetlen.
A semmi folyamat, ami
összehasonlításban
létezik. Számításaiban
az ember ne legyen
nevetséges. Helyszín
és keltezés nélkül
még a fájdalom is
öntudatlan. Osztályt
ismétel a nyomor.
Sír mellett legtöbb
felejtéssel szeretne
meggazdagodni. Most
azonban nem erről volt
szó. Hamvait szétszórták
a nyomorultnak. Valaki
időt egyeztetni órájára
pillant, gödörnél mindenki
gyanúsan viselkedik. Csönd:
súgja, halálipari kém.
Biokertészet a hit,
fa kérgén régi meg-
feneklett szívdedikáció,
de a halottaknak
nem lehet túlsírni
az eszén. Pattanok fel,
alkotmányos tavasz van,
didereg alattam a kő, -
"azon gondolkodom",
illetve gondolkodjék ő:
Arany, Babits, Illyés,
Kosztolányi, kérdezed,
nyelvével "vérfertőzésben"
tartotta a nemzetet?!
Az elhájasodó sertéscomb
már a hentes kampója
előtt is kérdés volt,
mégis a disznó földet túr,
és miért túrja, ha...
Hazamegyek, kölni-
dobozos liftből
valósággal elpárolog
a csillag-spré-kupolás nő.

Folyton arra az egy
milliószor emlegetett
titokzatos szóra gondolok,
ami miatt nincs vers,
nincs világ. Legalább
hagynád végre rám!
Arcomon hó majmolja
a vizet, mosolyom
nem ússza meg, felül-
emelkedik, nézésem
szempilla-gólyalábon
éri el az eget,
jégbe ragyogó fényét
sokszorosan vissza-
szórja. Érted te ezt?
Legalább hagynád végre
rám! Benne vagy, nem
vagy otthon senkinek,
magadnak legkivált?
Felejtsd el! Világ
volt az, legkorább,
még mielőtt, miután,
nem fogadta folyó
az ember ősi kézfogását,
csoda-e ha fejét üti,
lábbal tiporja, hullám
hullám által vész el?
Rámhagytad volna?
Borítékolom a lépést,
helyben, sötéttel.

Bepörgetem a világító
gömböt, csomagol az arc:
tükör, kapkodó gyertyaláng,
ki tudja hány bőrt akar
még lehúzni rólam; térképen
Európa pajesza a Balaton,
és a svájci, hómagnéziumos
hegyek. Temérdek homokvárba
szúrt tellvilmos-fejfás
nyílpuska; németalföldi,
mellbimbóival asztaltáncoltató
asszonyság, sziszifuszi
újra és újra legördülő
has takarta szemérem,
önmagát felidézni sem tudó
ide-odadugdosott nemiség.
Hold, nap durrdefektes
kerékcseréi, (épp valamelyik
olajszennyezett tenger
vagy folyó) mikor mi
csússzan a lemeredett
viharos ég alá. Csomagol
az arc, megvillan az a bizonyos
költészettel kapcsolatos
világtengely, ami nélkül
- ne nevess - a híd sem sámli
sem nem bak, mit a csitri
hullámok, tréfából akár,
minduntalan kihúzhatnak.

Én már a húrosodó, zsírban
vörösre pirított hagyma-
szeletekre gondoltam,
(egytál, gőzölgő o-nál
maradt abba a leves-ábécé)
amit forró vízben nokedli-
cimbalomütő-lábacskákhoz
fürge, lángtenyerû szakács
készít elő. Sebre kötés,
börtönre rács. Asztal alá
térdre pottyant linzer. Kattan
objektív-cirkli, ahonnan
most se ölelés, se simogatás
nem szabadít ki titkokat.
S hogy haza érve az alagsori
lakásba, felcsavartam-e, mit
szándékom szerint lecsavarni
óhajtottam, az alig pislákoló
kormos petróleumlámpát,
nem emlékszem. Dróton száradó
ruhasor. Fán araszoló selyem-
hernyó. Fal mellett kutya végzi
dolgát, lábát fel-felemelve
megannyi kérdőjel. Bőrön
átvillanó szilárd felismerés:
börtönt viselnél-e helyettem
hiába; felelj: pertli néküli
cipővel szemezzek? Tolvaj-
kulccsal jár a szél, mi ővé
sohasem lehetett - bugyi
nyomatba maradt zárójel - azt
tudakolja a szomszéd ablaknál ülő
érzékcsalódásban szenvedő öregasszony.