Vakuloka nyárba
a forróság feldönt
hû mankó az árnyék
átsegít az erdőn

Fához szorít e nyár
belülről is látom-
szégyellős cseresznye
pirul fenn az ágon

Arca helyén tócsa nő
eső a gödrük tánca
tükör a sztaniol levegő
fésûjét a fa belevágja

Kezében mgbiccen az üveg,
kilöttyen a tejtől-fehér-tél;-

amikor a ygerek hazatér,
már fagy harapja át az üveget
és jég lesz kezében.

Meghozza a telet.

már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő-

Keressük egymást mint a fák
egymás árnyékában forgunk
körbejárjuk önmagunkat

Gyûlnek az idegen lábnyomok

Leszédülünk
a napra Időtlen
reményt virágzik
koponyánk

Megkerül a hálón
reflektor-futár,
susztermatt-helyes figura,
József Attila szekértolója
rég nem lát ilyet.
Halászbástya: nap, hold,
rögtön sáncot fogok,
ismét száz tenyérrel
tisztelegnek a pesti, fagyból
épp hogy felengedő háztetők.
Alakoskodhat, csak hiányával
tüntethet, de hiányával is
valódi, az igazságot
- miként a Názáretit -
nem szeretni, megérteni
volna jó ok, ugye?
Feszeng talpazata
a part menti kettős
szobornak, gyûlöletre,
hazugságra épül e szörnyû rend.
Kukákra, fekete lyukra
kárhoztatják a hite
vesztett, céltalan bolyongó
nyomorultat, pókhálót sző
villanykörte-lombikba a sötét -
túlélési kísérlet. Érek
a Marxról átkeresztelt
Nyugati térre, penészedő napfény,
aluljáró: rámkövesedő
sakktábla, bizonyos
hogy nem veszíthetek!

Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.

Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.

Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.

Ott egy új hegy!
apám ugratott így,
mutatóját
szabadság-szobor
felé tartva
- ízületes
szaggatott mozdulat -,
repülő húz el,
ugyanaz a kép,
csak a bosszúság valódi,
kondenzcsík ujjal,
távolról
késve
túlvilágról
érkezik hangja.

Egyik kezem eltaszítva
karolva a másik átfon
a testem ingó gerenda
dőlne tétova magától

De hát miféle szerelem
az mely ágynak döntve ápol
mint beteggel küszködsz velem
takarnál el a világtól

Sóvár vergődésem lesed
s holt merevségem kívánod
a világot hoznám el neked
s ajtód, ablakod bezárod

Önzésed feltart, megaláz
csak befelé lát már szemed
hogy élhetnénk, ha együtt már
meghalni se tudnék veled

A város befogad
utamra enged
mint asszonyok a férfiakat
reggel ha munkába mennek-
látok orrom előtt csukódni kapukat
csukódni ablakokat
ahol nem utánam lesnek
szomorú szürke szemû asszonyok
akik naponta mindig megöregednek
várva ablaknál ülve hajnalig-
amikor lerészegedvén a férfiak hazaverődnek
oly gyötörtek és fáradtak lesznek
hogy bontatlan ágyba fektetik őket
és ők is melléjük dőlnek-
és reggelre álmuk megédesedik
a párnát ölelve újra megálmodják a földet
oly ártatlanul és szelíden
hogy szinte beleszépülnek
megfiatalodnak
mint lányságuk szép szerelmes éveiben

Te voltál a hold
este az égen
rézbevert érem
szemed rajtam volt

De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el

S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt

Vakku villan

víz alatt utak
hajók megfordult házak
fejükön villamosos
autók járnak

ég fölött
lépkedsz
lépkedek utánad

vakku villan
látlak
nem látlak

megkerülsz
eltûnsz
megyek utánad

Úgy élek én hogy szinte nem lehet
elvenni már tőlem az eget -

Mint szurok a tûsarkú cipőre
tapadtam fel a sürgő időre

Csak a férfi cigaretta-véggel
lehet így ha ujja között ég el

Parázsló sorsa vélt igazában
sokszor volt a testem is ruhátlan

Télben hontalan ha közönyre lelt
bundás reménye mindig kitelelt

Mint égő gerendák közt a lélek
bordát faló vágyak között élek

Nincs apám - bennem hiánya lázad
engem nem vallhat senki fiának

Csak ami mélyről jő mint az ének
cak az érti ezt s szava ítélet

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc