 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Nap, sugár nélkül
ez most a szabadság.
Taposom a hegyen a füvet,
reccsen mikrofonpróba:
tisztábban lát-e, ki, világos
a hóval vagy magad.
Szidhatod a világot,
ilyet úgyse látott,
megállok, fában gondolkodom,
kicsap lombláng a torkomon.
Csöndért templomba,
hitért temetőbe jár, olvasom.
Szál virágban is az anyagi világ
kíváncsisága nyilvánul meg.
Hol a testről van szó,
a lélek útja egyszerû.
Egy könyv, mint száz. Este,
alapra borult háztetők.
Alulról sokkal egyszerûbb,
ül a parton, mi mást tehetne,
kérdőre vont horgász?
Kondenzcsík, éghez kötött
hivatali toll, semmi packázás,
kézhez kapja, mit hiányzó
napjai miatt megérdemel:
fizetési szalag, silabizálhatja
most föntről a Dunát,
mellkasán biztonsági
öv, ferde törtjel,
nap, hold közt osztódva,
embernek lenni -
homlokránc regisztrálja
a hajból tekercselt
elektromos hullámokat.
Leszáll a gép, s ha
van hova haza menni,
a végtelen sem végtelen.
Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!
A szél
nyalókának nézte
a havas sarki kresztáblát
lábujjaidat
csörrenve keveri össze magával
a kavics
megfulladna a folyó
ha visszatartaná
hullámnevetését
kifordul a
befordul a
orrod alá
piszokból
bajusz-hûtő
és mégis mégy
bokád masszív sárhányója
alumíniumból
kikalapált lúdtalpbetét
Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.
Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.
Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.
mindenütt
a szerencséd
ismered a vasak puhaságát
már hited is lehetne
de tûz ég
melle rácsa között
és ráforr a vas
a kezedre
Arcod szikláin fekete
mint egy ház lyukas ereszén
a búbos pucér esőcseppek
gondok csüngnek hegyesednek
Nics egy múló perc mozdulat
benned minden időtlen él
munkálkodik mint rozsdán a sav
- tested befutva a vér
Tárva-nyitva ablakod, felhőn
át a világ-kivillan szemed
amit a világból befogad
hû szíved örökíti meg
Úgy élek én hogy szinte nem lehet
elvenni már tőlem az eget -
Mint szurok a tûsarkú cipőre
tapadtam fel a sürgő időre
Csak a férfi cigaretta-véggel
lehet így ha ujja között ég el
Parázsló sorsa vélt igazában
sokszor volt a testem is ruhátlan
Télben hontalan ha közönyre lelt
bundás reménye mindig kitelelt
Mint égő gerendák közt a lélek
bordát faló vágyak között élek
Nincs apám - bennem hiánya lázad
engem nem vallhat senki fiának
Csak ami mélyről jő mint az ének
cak az érti ezt s szava ítélet
Te voltál a hold
este az égen
rézbevert érem
szemed rajtam volt
De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el
S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt
Gondterhes asszony
arca a szilva,
duzzad, kikékül
könnytől a héja.
Rút-termő fáján
őszig ott ragyog
míg sós gyöngyeit
meg nem ríkatod.
Arca ráncosul,
keményül mahja,
annak lesz édes,
aki megríkatja.
Ágát letöri
súlyos szerelem,
érett sós gyöngye
lehull nesztelen.
S ott áll az őszben
véred fû felett,
s asszony rca van-
olyan, mint neked.
Úgy élek én hogy szinte nem lehet
elvenni már tőlem az eget -
Mint szurok a tûsarkú cipőre
tapadtam fel a sürgő időre
Csak a férfi cigaretta-véggel
lehet így ha ujja között ég el
Parázsló sorsa vélt igazában
sokszor volt a testem is ruhátlan
Télben hontalan ha közönyre lelt
bundás reménye mindig kitelelt
Mint égő gerendák közt a lélek
bordát faló vágyak között élek
Nincs apám - bennem hiánya lázad
engem nem vallhat senki fiának
Csak ami mélyről jő mint az ének
cak az érti ezt s szava ítélet
A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok
arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák
suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak
arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc