Némaszónak nyelvelő-ujj a jele
ez volt, így volt
mint vészjelzéskor
tûzoltókat ha hívják.
Szemem rúdján csúszik le,
láng-nyelvembe gázol.
Két ritmikusan beszélő
néma lány velem szemben...
És hangjegy kapaszkodóival a villamos
leszolmizál néhány megállót hazáig.

Szedné sátorfáját,
csakhogy
mag-bakancsát bennfelejtve
- ághoz kötve körte-sátor -
szél se töri magát össze.
Hûvösödik,
megrázza magát a hegy,
néma alkimista.

Szökik belőlem az árnyék,
rám hozza a napot.
Szem az arc rendbontója.
Mögöttem: fenekelésre
előkészített olimpiai poroló.
Felforr az egyhangú kagylóstadion,
szempilláim közt
angyalok akadályfutása.
Szivárvány: rúdugró eső.
Magdoppingolt, fában
úszó, mindent érzésre bízó
lombizzásig érő nyár.
Eljön az ősz és diszkvalifikálja.

Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs

Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem

Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad

Belehallgatok az erdőbe:
kifülyüli a hallgatózót.
Ibolyán inneni és túli.-
világ kékfestője a hajnal.

Zöld ág aranykapu.
Leiskoláz a tölg,
dob és ismét dob
tenyeremben fényes makkbika.

Régi trükk
ott üti fel lapját
a nap, hol arcodat
mutatja a víz.

Korunkban pédát mutatni
nehezebb mintcsodát.
Nme volt mit tenni
bejelentettem elhatározásomat.

Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!

Nézem at erdős
kipett-kopott
havas hegyoldalt
lovas szán csilingel
mûködő pénztárgép
állnak kéregben rolnizva
ébgyûrûikkel a fák

Ha metszéstelen
nap és víztükröztetéssel
egy fenyő vagy tölgy
belsejébe pillanthatnék
dantei öröm
pokoli pillanat

Dísztelenül
ceremonia
és szégyenkezés nélkül végre
ideje volna arcunkkal
az útra a fényre kilépni
mert kiûzetésünk óta
csak a hátukat mutatják a fák

A szél
nyalókának nézte
a havas sarki kresztáblát

lábujjaidat
csörrenve keveri össze magával
a kavics

megfulladna a folyó
ha visszatartaná
hullámnevetését

kifordul a
befordul a
orrod alá
piszokból
bajusz-hûtő

és mégis mégy
bokád masszív sárhányója
alumíniumból
kikalapált lúdtalpbetét

Ez az évszak is jól kezdődik
kijön Vivaldi a fából
bőröm véres kottapapír
borzongató hangjegyek
Ki akarta ezt a lábon
kihordható zenét ki mer itt
feleselni évezredekkel
ujjam víz közepéhez ér
s akár egy hanglemezt
megfordítja a folyót
ott is szól ott is remény ott is zene!

A hó önmaga emlékezete.
Mosod kezed felgyûrt ingblúzban
órás karod hídja alatt
befagy az ér. Csúszkálok
rajta önfeledten,
mint aki úgyis tudja
elkap, mint aki úgyis tudja
arcom zuhanva is hozzá ér.

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc

Mikor néki levelet viszel
minden postaláda nyelvet ölt.
Adtam föl franciául beszélő
barátomnak az imént
rögtönzött verset. De hát
a költészet honvágya a nyelv
szerelmes kamasz, csúfolódhatsz,
nagyokat lélegezhetsz:
itthon vagy!

Rám lehel
elkékül hold-szonda
erdőből szükség kihozza
motorja leáll
házunk előtt vesztegel
a makk-dugattyús
négyütemû tölgyfa.

Citromkorallba akad el a kanál.
Foszforeszkál, végig
reflektorozza birodalmát
az óramutató. Mindent
vesztek, beteg a fiam!
gyöngyöt rejtő torkába lesek,
míg tenyerét tenyerembe téve
pirospacsiznak a kagylók.

Áthúzza, mint egy vánkost,
árnyékát a Duna. Kijön
madaras hajjal a fiam,
szálnak csillagpihék.

Nézd, apu, apu,nézd!
"nem tud úgy takaródzni
a Duna, hogy haltalpa ki ne
látszódnék az éjszakából"

S én nézem, teli van
frisstatisztasággal a világ.
Mindent teszek mire a fiam kér:
karom széttárva, repülök.

Holt vidéken járunk,
Száll tollaslabda-hold,
s egy oltatlan -
mésszel teli vonat
apró, szaggatott vonalakat rajzol
a fátlan, füvetlen tájra.
Ide is sok ház, iskola,
s még több játszótér kellene! -
nézek ámából ébredő fiamra.
Visszaadja tekintetem.

Eső után vesszőt ültetek
vagy teszem ki az esős vesszőt
a papírra nap kerül

Mikor erre jártam
nem gondoltam
saját lábjegyzeteme készítem elő

Jegyzőfüzetem a porba esett
kikövezte az utcát

Állunk a kék derengésben
mint gyerekkorom kihalt utcáin
villamossínt hegesztő munkások
a fel-felvillanó tv-fényéhez
védőpajzsot nyújt a szemközti ablak
s míg ölelkezünk szempilláink
elektródjával összeforr a világ
Állunk a kék derengésben
testünk szinte földrengést él át
egy megkésett hang, alig
hallható sikoly valami krimiben
vagy a föld azonosidejû önkényéből
és kikapcsolják a készüléket
csak mi látunk sokáig még
az égi monitoron egy pontot

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc

A város befogad
utamra enged
mint asszonyok a férfiakat
reggel ha munkába mennek-
látok orrom előtt csukódni kapukat
csukódni ablakokat
ahol nem utánam lesnek
szomorú szürke szemû asszonyok
akik naponta mindig megöregednek
várva ablaknál ülve hajnalig-
amikor lerészegedvén a férfiak hazaverődnek
oly gyötörtek és fáradtak lesznek
hogy bontatlan ágyba fektetik őket
és ők is melléjük dőlnek-
és reggelre álmuk megédesedik
a párnát ölelve újra megálmodják a földet
oly ártatlanul és szelíden
hogy szinte beleszépülnek
megfiatalodnak
mint lányságuk szép szerelmes éveiben