Csárdaasztal, feszesen
könyököl a híd. Két
azonos erejû matróz,
kidomborodik mederből
az izmos mozgás,
nem bír egymással.
Fifikás lakáscserék.
Még gyerekkor, alvó
szobából kipattanó
parketta-labda,
egykapus játék. Aztán
az ébredés: ablakon
pára ismer magára,
szemed - leves-
tészták közt forgó
zsírkarika - leeszi
magát a nézés. Mindenkit
verssel követtem,
mindent ekövettem
a verssel, de egy falban
maradt szöghelyre
- mögöttem néhány halállal -
milyen képpel felelhetnék?
Bévül hang, kívül
utcai zaj szorít ki
magából, ám éneklés
előtt megnő a tér -
hangszálak jógája.

A kérdéses szemét...
Gyufaszál, mikrofon,
hang-lángra lobbanó száj -
vajon tárgyára, emberére
lelt-e bennem, magam is
épp verségető, pegazus
tûnte-füst, cigarettarúdhoz
fogva legendás tér-fogat.
Lapátol karomban a vér,
visszhangba csomagolt hegy;
boldogtalan, míg szerettem,
addig voltam, hiába tapossa
nyelv a torkot, magát
nem tüntetheti el, gyûlölve
nem gondolhatok reményre;
hajlakolok buja zöldlombú
fáknak, úgy jutok előbbre,
ha gyökér-csillagát,
a gyümölcsöt is magam
verem s nem a pusztulás.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.
Hallom a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...
És Ön, ha nem tévedek,
Bőröm alá szöktette
az aranyfátylas napot.
Part, vállparolin,
Vízből ki: lefokozás.
(Nem tartunk ott, hogy
a hangok kerítés ábrái között
föl ne ismernélek!)
Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak a háta látszik?

A világ mindenkit első-
segélyben részesít,
ki a véres gézfüggöny mögött
a felkelő napra gondol.

Nekem nyolc, bedőltem,
nem úgy, mint S-kanyarban
győzelemre esélyes
motorversenyző.

Matatok, porsörétes sötét,
áram-teli kapcsoló,
hûs pókhálófátylas fal,
felfüggesztett vadásztrófea.