Megbecsüli érzés a testet,
mégha rajtad át tör is ki
vulkánerejû természetével.
Most azonban szemed macska-
körmös álombéli idézetével
kezdődik a nap. Lány sütteti
magát, kölletlen, szemüvegéből
jól kivehető kép: babrálsz,
csak úgy, valamivel, míg nem
rászánod magad és felöltözöl.
Ujjad köré tekeredett loknis
zsinór, tört kagyló - telefonod:
zárójel egyik fele; - s míg
tárcsázol, könyvről, képről
törlöd a kéjes virágport,
tárcsád nem ravatalhoz állított
koszorú; és szobád valamikori
biztos pontja sem az a most is sarokban
ducorodó fehérnemûs szekrény -
Kossuth-címer osztott mező.
Hanghoz az arc, mindenütt keres.
S beáll, mint álltam valaha én,
bújócskázva, játékból: szerelem-
országlás balsors, zsúfolt, hal-
szálkás ruhái közé keresztnek.

Össze-vissza kérdez
szeretkezés közben a test
a piros huzattal bevont
etetőszékben. Végül is
a kérdőjelnek sem kell több hely, -
étlen-szomjan maszturbáló
hernyó - mint a nőnemûvé
vedlett felkiáltójelnek.
Próbálj nem beszélni közben:
a gondolkodás mindenképp
szinkronban legyen
a lélegzéssel. Nem gondolkodni,
de lélegezni, lenni,
alighanem a költészet
lényege itt keresendő.
Ennyi! Ráharaptam az éhezésre.
Látom nem hiszel nekem! Holott
a szempillával borított szem
önmagát százalékolja le. Vérző
íny, vattacukor. Káromló
szavakkal menstruál a száj.

Költőt az Isten saját bosszantására teremtette

Beleszületek egy szóba felejtéssel elejét veszem

Tessék egy tér: a világ is csupán megesett anyag

És siülnek az anyák szülnek visszaveszik a teret

Szépségre mindenki kiszemelt
de csak mint a mélyvízben
fogékony és nem megállapodott

Vezet a víz hiányos hal-fok-csigalépcső

A test bosszúja a szabadság
egy mozdulat is világfelfogás
tartósan tenger sóhivatalában
húsodra nem hivatkozhatsz

Kikiabálhatnék de hagyjuk a babérokat

Ki trágár szavak illemhelyévé teszi a verset
maga jár oda

egykönyvû a lélegzet

vér a test körkérdése

szellemben csak anyag kételkedhet

a halál anyagtalan és Istentől ered

visszamegyek vulkánnak

férfikor: meglett kérdés

mozgásba jön a Gellérthegy

szeme nyílik nyomorult sarkamnak

pont a nap és a fû ne volna kétértelmû

a világ ott tart ahol épp vagyok

úszónadrág rugós víz felhúzója

kiteszi arcom szőrös vesszőit a hallgatás

ajándék ez a 44 év

örvény zenekari trombita

hullámról nincs lekérés

holtpont tombola

parti párti megtört énész

Az odaáti nagy csönd
hogy el ne felejtsem
verset falból írok
árnyékom ül a falra
holott ennyi fényûzéssel
magam lehetnék a fény

Kinek vers költi halálát
elküldi mitológiai segédeit
s már-már költészettel
tegezi vissza a világot...
Arcomhoz vágott havas kesztyû.
Előhív valaki a versből
beolvas, halálomat költi
s mi fényben marad, az vagyok.
Száll a hó, hamuval hintik be
házak előtt a jeges járdát.
Nem bánok semmit.
Meghamusítom magam.
Itt vagyok és nem vagyok.
Szabadon, minden kötöttség nélkül
visszaadni egy napot az égnek, annyi,
mint arcot kölcsönözni
a bőrön áthatoló sugaraknak!

Medréből a folyó, nevemből
úgy lépek ki eléd, s te,
hogy magadtól távoltarts,
fejemhez nem éppen tiszta
de forró szavakat hajigáltál:
mely időt elnéző látásomat
savval csípős léggé olvasztaná.
Lélegzem, lombik nő körém
s én, igében görnyedt kérdőlény
elvegyülök, hangodban se lássam magam.

Asztalhoz ülök, s mire fölállok,
árnyékom épp körbejárt.
Megtörténtem, végül
a pont is én vagyok.

A villanyt is fölkapcsolták
meszelt falak és szöghelyek
a hóban eltiport poloskák -
a nyom a hegyre föl vezet

Tested börtönébe zárva
él az ember szabadsága
tested börtönébe zárva
magad itéled árvaságra

Szabad a tûzben egészen elégni
nem tudsz te csak igazat beszélni
Beléd van az emberiség zárva
Pusztulásra vagy itélve
örök szabadulásra