Bepillantani, joga,
tüske rejtegető
MÁV-igazolvány
réz-rózsás lugasába
egyedül a kalauznak
lett volna. Anno:
ezerkilencszáz-
hatvannyolc; határ.
Hazárdírozó, padot
sorrendben ülő
társaság. Kártya-cirkli,
szobor-fogda, bevetés
előtti szesznyakaló,
akiről kúszás közben
- konyakosmeggy -
páncélsisak - derül
csak ki, mitől oly
ragyogó és mégis
émelyítő minden katona-
temető. Állt a vonat,
mosoly: arcból kifogva,
szemfogra húzott
abrakzsák, tükör-
patkoló nyelv és
szent fo-ga-da-lom,
mégha a költészet
álompolgári alapon
jár is a világnak,
bolhával szemben
mégis csak kisebbségi
érzései vannak, mert
voltak: férfi nővel
kesztyûs kézzel
bánt, nagy kozmikus
egyesülésekről regéltek:
súlytalanságban,
bizonyíthatóan,
testmagasságának
további növekedésére
számíthat az ember;
karóra célzott gumi
- addigra - ki tudja
honnan, nő érkezett,
harisnyája bokáig tekerve,
pad alól kutya somfordált
elő, csupasz lábát
körülcsobogta. Állt
a vonat, félek, zokogta
a nő, holott még nem
ropogtak a fegyverek,
melle parázs, tüzet
kér, köldökhöz nyomott,
önmagára gyújtott
cigarettavég.

Mikor félálomban a zárlatos villany-
kapcsoló éhes kutyává változik.
Mi ez, ha nem parázsló kikapcsolódás?
Drótcsonthoz jutva - az se világos - miért
csak falból kiálló farkát látom.
S a képernyő négyzetéből pont lesz.
Ugat a ház: - "új eszmét a rom felett,
valóra váltnak az emberek", írtam
vala, aggódva, ablak közt diktátor hideg
bajusz-radiátor, hangtalan repülő
korhadt faág. Majd fény véníti meg
az éjszakát. Csontomon hangegérke
ropogtatja el maradék kockacukor álmom.
S hogy lába közt - jön haza szomszéd lány -
szûz, hadi-persely van, nem hittem volna,
úgy lehet, csillaggal homlokomon
hitetlenségemért megfizettem; írom
asztal fölé hajolva, átsüt testem
a tiszta papíron. De csak az a másik
csetlő-botló... Rossz tréfa volt Chaplinem!