Természeti képpel indul a villamos,
táskámban trágyás emberfogó virágföld,
lábfej-labdácska éled, beletapos,
megfásul, feszes pillanat, tekervényes
ágak közt szüret, körtefogantyú,
rándul a váll, valaki valaki után kap,
huppan, nem gyûlölök senkit, át-
ültetődik szeretetbe. Kvarcórából
zenélve, kivilágítva lép meg az idő,
hogy utána a bőr szemcsés sivatagába
hulljon vissza. Hát így, lépek le, a Duna-parti szél
némi megkönnyebbülés, gondoltam, és valóban,
vizes feltûnésben nem volt hiány, csak
magány, csobbanó visszásság; lehelgetve
fényesítettem fel a napot, s mint kit
a himnusz saját ajtajában ér, megállok,
kihúzom magam: - kubai vagy
nem kubai lány... Költő mondatba
rejtett kakukktojása, hol hagytam abba?
Száznál több vicc fûződik tüskéihez,
neveti el magát, poéngyilkos rózsa.

Föld felé Isten-
ég felé emberiszonya
csúcsosodik a madárnak,
de mondd, adják-e még alább,
kerülvén hozzánk
egyre közelebb?
Égbekiáltó kérdés,
hegyre föl cipőm
kenyeres pajtása az útnak,
nyelvem kilóg, zsemléből
felvágott, megfelez.
Nap kibicel a vershez,
madár embernek nem hízeleg.

Estikéznek. Esti kéz.
ElaIszol, párnás ujjaidon
csukott könyv, de mintha csak
kifele hallgatóznál
virágok közé préselt vers.

Döccen vonataktus,
fûzöm hozzá: hóesés,
adakta gemkapocs-Balaton
mindig-mindig veszekedtünk,
orrunk lerobbantott hid
lóg bele a levegőbe.

Estikéznek. Esti kéz.
Ablakon pára.
Ablakon pára ismer magára,
szemed, akár a levesestészták közt
forgó zsirkarikák,
leeszi magát a nézés.

Ez az évszak is jól kezdődik
kijön Vivaldi a fából
bőröm véres kottapapír
borzongató hangjegyek
Ki akarta ezt a lábon
kihordható zenét ki mer itt
feleselni évezredekkel
ujjam víz közepéhez ér
s akár egy hanglemezt
megfordítja a folyót
ott is szól ott is remény ott is zene!

Kinek vers költi halálát
elküldi mitológiai segédeit
s már-már költészettel
tegezi vissza a világot...
Arcomhoz vágott havas kesztyû.
Előhív valaki a versből
beolvas, halálomat költi
s mi fényben marad, az vagyok.
Száll a hó, hamuval hintik be
házak előtt a jeges járdát.
Itt vagyok és nem vagyok.
Szabadon, minden kötöttség nélkül
visszaadni egy napot az égnek, annyi,
mint arcot kölcsönözni
a bőrön áthatoló sugaraknak!

Zeusz csontvelő-átültetése a villám.
Ragadt ránk némi
mitológiai-felhőcafat,
és pozitív lett
madame Curie sugárzó csontjaitól
a temető, mert lemondani
csak a jövőről lehet.
És nem jár messze a mítosztól,
ki árnyék-vándor
fénnyel utazó lélek.
Ajtónk előtt a fán
holt-tengeri rügy-tekercs.

Villám villám
lakhatatlan senkiházi
kiadom magam tükörnek:
látjátok?

összetrombitálja
csontjait a víz
ez már föltámadás-próba
citrom napot nyal a szél

hangjegy-tüske
karcolt bőr
nem lát zongora szemétől
Édesanyja lép a szobába

Az álom én vagyok
ezt onnan tudom
hogy szemhatáron
nem megy le a nap

áll a lovacska
szemellenző-
csúzli kővel
a Vágóhíd utcán

nyolc éves lehetek...
megáll az ész
víziót alapít
félelemre jó a szó

Megtelik hanggal a világ
s én hegedûkészítő
fürdés után
kádból kihúzott dugóval
ujjam és a lefolyó közt keletkező
vízforgás közül
kiemelem és átadom
mesteremnek a hangszert

Egymásba kapaszkodó
táguló-szûkülő
országhatárok
tálban a bélyegek.

Tizennégy-
negyvenöt tele
áll a bélyeggyûjtő
s ablakos lesz szeme.

Álltat a napon
vízállományba vesz
szavakhoz képesít

deszkás hal csomózza a vizet

költészet
jogfolytonos állás
föl nem adom

egy szögként
meggörbült test
pl. mindig
harapófogós
karmozdulatokra késztet

ugrás
személyesből
személytelenbe

Hosszú utazást tervezek
"lábkeltétő1 fejnyugtáig"
otthon magam maradok.

Kihajolok, mintha előznék,
útfelezővonal.
parázsló cigaretta
megcsap mozdulatom szele.

S eljön ideje a mesének,
fakérgeit kilazítva
egyetlen redőnnyé áll össze
és elsötétíti világát az erdő.

H. Gy.

mikor Én az álom szem cipzáros
hálózsákból a fényre lépek
véremből kimosható arany a remény
és árnyékot nem vethetek csak metaforából

Arcomon könyv, tető a házon.
Kibontható-e nézése mögül az arc?
Réseken, szemem köré vetettem ki
éveim tégláit, s még be sem fejeződött
énem egyfajta építkezése
pillám rozsdás szögként
görbült bele minden új látványba,
s ha állandóságom is ez a pillanat-
futószalagon - emlékeimből mi marad.
Arcomon könyv, tető a házon,
körötte tábla: vigyázat, építési terület!

Anyagtalanul, szinte már
a hasonlóságig  kövess
adta tudtomra a hang
s elém tett egy folyót
hol épp majális volt
halak futballcsapata
léggömböt kergetett
de a halászháló kapuba
ismerték a cseleket
s szempillámra fönnakadt
egy lesből meglőtt labda
s máris fújt a szél
írógép tribün felől
ím itt a gyönyörû nap -
szememre vehetem
s mily rettenetes:
hasonlíthatok. árnyékra
vetődve öngól - de
magamat el nem véthetem.

A konzervvé alakítható életnedveket
mit friss illatával a kert jelent
torkodban lévő
sürgölődő lift segitségével
szállítsd le az ürkabinként
berendezkedett éhes gyomorba
Mikor pedig minden együtt van már
s a szerelemmel mesterségesen
előállított szív-gravitáció is
könnyen ellenőrizhető
halálig begyújtott rakéta-orral
a visszaszámolást megkezdheted

Fekszem, ablakom előtt
zizegő fénnyel
fúr falevél-záron sírrabló kukac
s a résen besöpör a szél
álmomat hitbank vigyázza
arcom - biztonsági berendezés -
számtalan izzószálam jelez
ha csak a közelébe is érsz

Rosszul megy sorod?
told meg egy fölfedezéssel
csak így lehet a gyûrt
jéghegy papírlapból
kiszabaduló vízjel: sikoly
de a gondolat már születése
pillanatában ráfagy a hómező papírra
s ha ehhez még északon topogó
ízület-havas sarkad is
hozzá adod, könnyen lehet
hogy a nedves ujjú hajnal
megérint, neveden szólít