Kifosztott, gazverte táj. -
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőlé gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szívfelőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini-korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek - te csak
ne legyingess! - ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember -
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá - bőr alatti
napsütés - naiv, de
konok reménye tette;
amire - pusztíthat
bármi horda - hittel
mondhatta: ez a hazám.

A kérdéses szemét...
Gyufaszál, mikrofon,
hang-lángra lobbanó száj -
vajon tárgyára, emberére
lelt-e bennem, magam is
épp verségető, pegazus
tûnte-füst, cigarettarúdhoz
fogva legendás tér-fogat.
Lapátol karomban a vér,
visszhangba csomagolt hegy;
boldogtalan, míg szerettem,
addig voltam, hiába tapossa
nyelv a torkot, magát
nem tüntetheti el, gyûlölve
nem gondolhatok reményre;
hajlakolok buja zöldlombú
fáknak, úgy jutok előbbre,
ha gyökér-csillagát,
a gyümölcsöt is magam
verem s nem a pusztulás.

Vándormotívumos
marsallbot,
           ágál,
illatával kérkedik
zsúfolt könyves-
polcomon a birs.
Jobban összébb-
húzódni se bírsz.
Rongyoskodjék,
élvezkedjék bár
-bőrbe kötött
árny-thriller-
romlásig illatába
továbbra is, Schiller;
napfény s tudás
hozzá s hozzád adni
mit sem tud már.

Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör.
Megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.

Azt mondta,
tegyek úgy, mintha
ott se lennék.

Benne voltam.

Õ bármikor előhívhat,
én vissza sosem hívhatom.

Néki a dari dari
halászbástya maradt vonzó,
(ötvenesért bárki lenézheti
az Országházra szûkült hazát);

nékem meghúzódni,
szerelemről, Aranyról,
Krúdyról
elmélkedni maradt
menedékhely a sziget.
Tudta, miért! Kinek
kell itt szégyellnie magát.

Mennyi búcsúzkodó
integetés, szabaduló
megkönnyebbülés
fog el, húzódik meg
urna takarítás közben
egy-egy ablakon kihajolt,
rongyos pillanatban.

A portól, mi
személytelen,
különválik,
fölfelé száll,
majd alámerül
és személyes.

Magyarország
depressziós hely,
önmagával határos.
De mert - tudjuk -
egy újszülöttnek
minden vicc...
nem tréfálok!
A vízzel-teli
karbiddal, dugóval
légtelenített tintásüveg
- ez az én okításom -
durranva, füstölögve
szökni hagyja
utcai szellemét.

Oké vagy nem oké,
Mozgó egy Világ,
bélpoklos csőlátó,
irodalmi díszzsoké,
ki nem minden alap
nélkül, költőnkben, balra
mákszernnyi magyar
históriát látott
s most be van szarva-
aranyeres iniciálé,
névelőn ül az átok.
Titka mi volna egyéb?
Hal-e hal, ha tátog,
szükségében, ha el-Berdázott,
verset s más országot
ily illemtudón
álmodott szegény.

Engemet a hó
sohasem világító
fehérségével,
hangtalanságával ébreszt.

Szempillára
kötött csomó,
ahogy azt álmomban
az angyal kérte.

Ne még, még ne,
még összetart,
mosoly a nevetés
sugaras férce.

Cápa fenyő
csontozata alatt
lopva-evett
félbemaradt
szaloncukor halak

Faromhoz
ki jogot formál,
hiányzó nyomaték.
Lehetne, de ne legyen
a lekvár is övé!
Nyomaték hiánya.

Keres a zsebes,
s amit talál
gyerekkora
kifordított
homokvára.

Most következik
életed

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

Csípjetek meg, élek-e?
Ki imént számonkérte,
felvarratta, tépné le
mellemről a csillagot.

Álmomban foszlásnak
indult sonkanadrág.

Valaki, nem tudom, ki,
hisz négyéves ha lehetek,
ötvenet, szerelmesen,
álmomban is bevallhatok, -

Látni kívánja havat
eltüntetni képes kukacomat.

Költőnek - karácsony:
minden szeretetet
elharácsol - születve
akkor tarthatnád magad,
ha szavaiddal valaha
bárkit is megválthattál,
jóllakattál volna.
Addig magad se vagy
több vagy más, mint
a nagy szemfényvesztő,
aki a fénnyel szûk-
markú ablakon át
láthatóan, de nyomtalanul
tüntetheti el magát, anélkül
hogy tudná mi a szégyen.

Megköttetett, de
nem oldódott meg.

Sohase volt enyém a világ.

Nyakam rá,
bújok vissza
a tárgyilagos időbe.

Fogadalom napja
- nyakkendő
számlap nélüli
egymást fedő óramutató.

Csak ne tudnám,
papok blöffje a boldogság.

Az a fogat fúgázó mozarti zene, -
bennem ugyan nem fogant meg,
mint Szabó Lőrincnek a Bölcs intelme,
inga azonban itt is volt. S még más.
Visszapillantó tükör, autóroncs-
amalgám, röpke szemválasz...
Mit tehettem - "ki fát ültet,
örökké él!" - átnyújtottam,
bátorságot színlelve, kabátomat
a madámnak. Hanem a zümmögés, -
hisz nem volt még lobos gyökérhelye,
nyelve sem volt szíve szájnak,
de mint mindennek, ha itt az ideje,
arra emlékeztetett, mit még magam
hagytam nyitva: csodálkozó számra,
a rendelővé átalakított lakásban
adtam is fejem - köpenykéje szíves
kivágása - nyeletlen lapátkára,
alma-emlő, alantas kígyósziszegés,
fülbe matató ujj, ki-be-
-csúszkáló karikagyûrûs faág.

Verset írni annyi,
mint szórács között
a halált beszélőre hívni.

Mit mondhatnék,
mástól tudom.

Feljön a nap,
lemegy a nap.

A csönd: csönd,
üres irkalap,
vetkőztetős
golyóstoll. ­

Vénülőbe kaptam
gyerekkoromat.

Odaadtam magam, -
mélység nő alám,
sorsomon csüngök meredten;
mozdulok, tévedhetetlen,
mint a halál, hisz
annyit veszít súlyából,
amennyit megtart
test a testen
mi múlhatna is
nevesíthetetlen.
Ember vagyok? Nem tudom.
Nem tudtam meg.
Lenni, szeretni
azért igyekszem.

Fölteszem - vak bánya-ló
földforgású hanglemez -
mettől mélyebb: igaz.

Fog: levegő-teli csille.

Sajtüregesítő, arcot
tovább feszegető
mákszemnyi bőr-kukac. -

Bármit, csak föl nem adni!
Bármit, csak föladni
mi belőled vigasz!

------------------------

Halállal randevúzni,
feltéve, ha az akkor
épp nem jön el,
micsoda földöntúli öröm.

Két ősz között
esős szem,
viaszkos szilva
az asztalon,
mint írta
         vala
               rá
                  hagyom,
cigányúthoz jutott
rím-putrim,
kiköpött
Tóth Árpád,
irgalom!

Mielőtt
rendembe lépne,
mennyezetünk
szenteltvizes,
salétromos sarkából
csöndet merít,
kikereszteli
magát a pók.

Asztalra döntött szék
feneketlen bástya.
Lépsz a fekete-fehér
kockaköves házba,
megcsap a villanyfény
kéjes, fagyos szele.
Arcra kövült sakktábla. -
Mit törődsz vele.

Álompor hull
nyitott könyvre
száll a lepke,
fordítva is lehetne
vigaszul,
szavam
versben
igazul,
mert nem embernek való,
azt zúgja az agy,
fölösleges vagy!
Kezdődhetne
végződhetne így a nóta,
kezet emelt rám,
akire én kezet
sosem emeltem volna.

Mondhatjuk-e
anyáink haláláról
megemlékező versről
nehéz szülés volt?

Hogy ne csak árva -
meztelen történet,
tisztába tett fityisz,
emlékezzék az ember
véletlen magára -
költő, csinálj gyereket,
így lesz, s nem marad
az anyanyelv hiába.

Marad az ősi ábra,
amilyen is lehetett
mindig a szeretet -

emlők élesztő kovásza,
szeméremből kisütött,
vérben hamvadó köldök-pogácsa,
amiről úton-útfélen
magunkra ismerek.

Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör,
megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.

Ott egy új hegy!
apám ugratott így,
mutatóját
szabadság-szobor
felé tartva
- ízületes
szaggatott mozdulat -,
repülő húz el,
ugyanaz a kép,
csak a bosszúság valódi,
kondenzcsík ujjal,
távolról
késve
túlvilágról
érkezik hangja.

Parnasszustól távozóban
reklamációnak helye nincs.
Tudomásul vette.
Nem élhet folyton szerelemben.
Szóváltás közben páratlan,
de apró igéket kapott vissza.
Járt egyet még a porcukros szélben,
lefekvés előtt
- szokásához híven -
megborotválkozott,
hogy mákszemes arccal,
mákonyos álomba édesgetve
el tudja viselni a világot.

Séta-fika, diétázik a magyar.
Grill-dollár forog,
véres henteskirakat,
miközben már nem a felhőtlen
szputnyik-dauer divatos.
Megállsz, ott, ahol valamikor
a hatos is megállt.
Bokros teendő - Kossuth
Lajos után szabadon - tahoda.
Bank-bánk, bank-ráció,
nem nagydolog, mondanád,
holott az! Fer-tályadon
hátulfütyülős nadrág.

Azt mondod:
"Magyarország nem volt: lesz!"

Azt mondod:
"Találjuk ki Magyarországot!"

Azt mondod:
"Magyarország nem lesz: volt!"

Én azt mondom:
"világ proletárjai..."

Pusztuljon a bitang,
ki hont foglalni restell.

Az a bizonyos névelő
amely elő
a dolgok tisztázása
végett ismétlő
nem volt abban,
akkor, semmi kényszer.
Jellem ilyesfélét tolerál,
létrát hosszabbít az overáll,
láng nélkül
lobogó pemzli-fáklya,
parkett-tükörről
felröppenő pára,
szendvicses, sajtszálas
szeméremajkú Mása.
Látványt hígítós szem csodálja.
Csákót hajtogat,
fejjel le: hajókája
tartós-hullám-parókája.
Megvilágosodik: - "A"
minek a, kinek a
szakadt létrája,
s miért szakadt a lét rája.

Utcáztató
borongós őszi reggel,
csak a szerelem nem,
csak a szerelem hergel.

Ez már nem az az ég,
nem az a tenger,
mit - írógép:
szüntelen mûködő szobahenger -
elválaszthatnál
egy odavetett
gondolatjellel.

Egy az egyben
semmi sem igaz.

Költőnek munkája,
kurvának állása.

Templomban sincs
ingyen vigasz.

Templomban sincs
ingyen vigasz,
botolva
       harapva
              fûcsomóba,
fölhangzik az ismert zsoltár:
nem vagy az
fölegyenesedvén
perlőidhez,
aki voltál.

Utcáztató
borongós őszi reggel,
kisüt a nap,
csörren az ég
megfellebbezhetetlen
filléres persely.

Semmit se
utálok jobban,
mint a kapitalizmust.
Így, ilyen brutálisan
egyszerû ez, és
lábkeltétől - ki
keltem keresve
létem értékelni
majd rám bök valamely
poros lexikonban,
tudnia kell,
nem én voltam,
de fedezett
- zászlón a luk
a forradalom
önrablása - ama
csillag, hiányát
lényegét kitöltő hely,
ahová, emlékezzetek:
(ágyra járó hálottak,
temetőben pihenő
hajléktalanok) mindünk
ki ezért, ki azért,
hitért, eszméért vagy
csupán a korgó gyomrú
ország miatt, fejnyugtával -
idő előtt kerül.

Ki vagyok én,
hogy az igazságból éljek!

"Úgy kezdődött,
hogy visszaütöttem."

Mondhatom-e
vízben: kimerültem?

Kallódó eredet...

Istennek
már teremtetésünk okán is
közös emlékezetnek
kellene lennie,
mégis csak keveseknek
adatik meg
ez a szerencse.

Oktalan okozat.

A tér,
annyi bizonyos:
felejthetetlen.

Valakinek - lélek
és lelkiismeret,
halál és halott -,
tárgytalan eszköze voltam,
más se,
                      immár
csak testetlen cél vagyok.

avagy barátaimnak, könyveik
olvasása közben

Mi az: szeme van rád,
de nincs hozzád füle?
Maga elé enged - lapos
tányér mély sóhaj - hisz
alamuszi csak, nem ostoba
visszaálmodni magát
még élhet tévedhetetlen
egy olyan épületben,
ahol, emlékeztek rá:
övé a tőke, miénk a Marxi-éden.
Jogállamban pénz a fegyver.
Csokornyakkendő-ventilátor,
te vagy a föl-nem-vett,
reményben önkizsákmányolt,
magaddal törlesztett örök tartozás.
Szimatod jó, övé a levegő.
Szemed álom-teli persely.
Azt vernék ki belőled,
mi nem volt soha.

Beköpni
vagy nem beköpni,
rafinált biológiai óra...

Fejből,
szem-éjjel emlékszem
a sejtelméből
kirajzolódó tárgyra,
kérdés, gerinces-e
éhgyomornak hangot adni,
s halhatatlan-e
ki mögéd oson,
ujjaiban
szaggatott széktámla.

Mit szólna ön
a felfordulásra?

Hirtelen huzat,
- háttal nem kezdünk tüntetést -
moziképből
foszló reflektor-nyakkendőstől
rántaná ki melegedő
nyomorultjait az indulat,
a rossz csak még
rosszabbá válna.

Szem pántlikázik
óvszeres fókuszába.

Hiába foszforeszkál
és siettet
harisnyás mutatók között -
testetlenre tett óvadék.

Mostanában

- temetők misztikus
hasbeszélője a sír -

hogy mindenütt vélem cirkuszol
a halál,
ne tudd!

A titok
(hóhér láthatta így
kéményen távozóban áldozatát)
anyám ellobant láng-virág

- semmi-ágú keletkeztető -;

homokórára tûzött masni,

emlőből emlőbe átcsorgó magány,

úti porral gombolkozó pára. -

Torpanok,
egy mit sem érő
fásult pillanat,
belőle -
kéreghez kötődő,
tölgy villanó belvilága:
gyûrûs pókháló -
egyéb se maradt;

árnyaival együtt forgó
értem csak, mi az árulás.

Aktusos villamosütközőn
cseperedtem, tett
szerelemre is fogékonnyá
naponta temetőig az út,
tudni előre lehetett
mi marad vissza,
de hogy elöl mi történhet?
emlős csilingelés,
fékezés, visító sín,
tudni utóbb lehetett;
szokás szerint fátylas
koszorú mögött találtam menedéket,
gazdája velem egykorú,
szerelemre épphogy érett;
ott értettem meg
(századunk Istene, úgy tûnik
már akkor sem adott
semmit a megjelenésre!)
mit veszíthetek;
ruhám foltos,
temetőben az igazság
a legnagyobb hazugság -
csak mélyebbre süllyedek.
Él a halál, szent az élet!

De-ma-gog-rácia
nem kell félni,
elég ha rettegsz
meghúzódva
valamely híd alatt.
Közös dolgaink?
Hol van az már?
Vízben, Attila,
szellemed csak
alkalmatlankodik.
Otthon-országból, hajnalban -
puskaporos kutyaszar,
víz fölött darvadozva -
jó ha füstös,
kifosztott putri marad.
Dolgod se több
ezt megúszni,
tudás helyett,
ki már több vagy
mint önmagad,
neked teszed panaszt.

Taszít - asztronautát
a növekedésben -
korunk keszonbetegsége.
Rakéták a világûr
sallangtalan cetjei.
Tejút nélkül, nadrágban
döcögő kismama-bolygó
földgömbhöz támasztott
kantáros-létra,
vízfejû búvárkund,
violinkulcs-gólya
- folyó-híd-vérnyomásmérő,
oszcilloszkóp elektron-ebihal -,
próbálja, súlyban
súlytalan, hangolni,
jobb belátásra bírni
e kétéltûnek hitt, Isten elől,
történelemből kilépni
szándékozó emberiséget.
Köldök-spárgás, kéz-villás,
szőr-partedlis,
életre jelentkező koponya,
kinek testről nincs
- halál bélpoklos éhe -
csak arcról lesz emléke.
Emlők csillagához nem ér fel.

Parlamenti mágnespatkó vonzza
a vaskalapos tüntetőt,
de ne vágjunk a dolgok elébe. -
Kutya sétáltatja a polgárt,
(szájkosarat ekkor már csak
pisla lámpatestek kaptak)
föfögő élőláncszem a szabadságban.
Szociál a víz meg liberál,
valaki úszni tanítja a halakat,
horgász horgad, költő legyint,
népet államosítja a közöny,
nincs itt senki, ki hadra fogja.
Szociál a víz meg liberál,
örvény-staneclibe köhög a bolha,
ha legalább valódi keresztes vére volna...
éc terjed, újra pusztít a tüdővész.
"Csak ami nincs, annak van bokra."
Fejre állított, fordított világ.
Visszaadja arcomat a víz,
s noha lesz ez még így se,
érteni vélem, mi érthetetlen,
hogy mindig így lesz,
- belém nyilall, fájdalom tegez -
hogy nem lehet így ezután.

Óriáscsecsemő, fekszik
vízbölcsőben a nap.
Kavics csobban, hûs
fénysugaras cuclit
küld feléd a pillanat -
felnőtt-büfiztető kola.
Széltavasz, sistergő csönd,
vízjel fölött tépelődő sirály,
papíron híd, balsorsos óra.
Nem akartam én mást,
nőni ölelő karotokba,
szemtől szembe köztetek
kinevetni a magányt.

Benyújtja ajtó alatt
jelenléti ívét a nap.
Élek. Jelentkezem!

Egy magában motyogó országnál
mi lehetne borzasztóbb?

Poklot is valakinek
életben kell tartania.

Halálon túl út
nem vezet, de ki tart oda?

Jézussal is
legfeljebb
ha életfogytiglan.

Szabadság-híd, Gellérthegy,
ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc.

Lustít a csönd,
sunyít a rend.

Feleség
gyarmatosított bérszülő.

Isteni népnek
szerelem-analfabéta pap
túlvilágot privatizál.

Nap fixírozza a vizet,
sejtelmesen hullám nélkül
kel életre a szellem,
hal őrzi merülő lábnyomát.
Fejem fölött, - mondhatnád:
szörnyû, holott gyönyörû,
elfogy az út, hőlégballon
a táj szívembere, körötte
fecskeraj, levegőt nyikorgató
palakalapács. Ez az,
nem hiszel szemednek,
minden mozdulat árulás.
Mélység nő: (megfellebbezi
felhő a folyót, ha az égről
van szó, nincs alábbvaló a víznél)
vízből kitûnik, mily szerencsésen
él föl engem. Halászháló-
börtönrács. Fenyőszálkás búvárcsúcs.
Beépül oxigénpalack-tégla,
köd köp, csönd éget, sietteti
a nyelvet, vízből - mielőtt
kihalom magam - halszinkron
tátogás. - Bartókiáda!
Bartókiáda, formába öntött
szappan, frissen hantolt sír,
habzik, vértelen, egybehuppan,
annyira még nem reménytelen,
hogy illatát - illat-metafora
Isten tenyeréből kicsúszván -
ne pazarolja. Tüske záró-
jeléből megszökik a rózsa.

Megdob
nézéssel az arc -
én önt a költészet
nevében lefoglalom.

RAVA: szalon,
ruha: TALON;
ezt már aligha
növöm ki.

Dadogós kő,
a csönd sem a régi
le-gen-da-da.

Egy sékel, két sékel,
de öt vagy tizen-
kettő sem mérsékel,
fedezhet mindent,
mióta tudom, hogy
én vagyok az, aki
saját halottjának
tekintheti Istent.

Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
- szakmásított csönd -
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.

Kilöki magából a kő
a csöndet,
hûlt helyemen,
azt hiszi, megvagyok.

Nincs is addig baj, itt a nyár,
régtől tudom:
irigyeini nincs miért,

szabadságot mímelek,
bévül rab,
kristályrács közt
téblábaló uzsorás,
arcán ráncba tört száraz sugár.

Olyasféle. Fogom
magam, és nem vagyok.
Hûlt helyemen: kő.
Jelzőibe öltöztetett
irodalmi idomár, holmi
folyóirat: csöves-cucc, mit
fenekünknek jobb híján, -
de akkor inkább megfagyok.

Száj gyalogosa a szó
fogzebrán hagyja költő-
áldozatát a század.
Testi épség kokáztatása nélkül
nincs költészet. Az írás
a gondolat sebességkorlázotása.
Ezért ha út szélére szólít
hold-szondáztatásra az este,
természetesnek veszem, hogy
költészetem igazoltatói
kékülnek bele!

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

A veréb tipikusan pesti,
a stólás vénasszony galamb
városban is megmaradt
vidéki madárnak. De mit szól
ehhez Tandori? Előbb volt a híd,
és eszköze: megáll félúton
a sikló, mint írtam:
kicsúszó logarléc-Dunával.
Valami történt jó Budán,
török, német ezzel nem számolt,
de még a halk szavú Virág Benedek sem.
Látom, amint jön haza a feleségem
a tömegben, imbolygó kalapbója.
Ülök, állok, elzsibbadok,
fényből kifogyhatatan fecskendő-alagút.

Sírból rózsafüzér-kukac,
belőled, anyám,
ennyi sem maradt;
rögtön porrá lettél.

Beton-város, beton-ház, beton-fal,
betonba kötött csönd-elemek.

A világ, de hisz nélküled
hogy is tudnám, mi az?
Porhüvely, gén, eredetrajz,
élővakolat fogja össze testemet.

Ki arcot szólít,
névből hív elő,
fényképezőgép, kallódó
magnézium-urna,
reménytelenben vigasz,
mindenütt vagy! Szeretek.

Kifosztott, gazverte táj. -
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőlé gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szívfelőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini-korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek - te csak
ne legyingess! - ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember -
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá - bőr alatti
napsütés - naiv, de
konok reménye tette;
amire - pusztíthat
bármi horda - hittel
mondhatta: ez a hazám.

Csárdaasztal, feszesen
könyököl a híd. Két
azonos erejû matróz,
kidomborodik mederből
az izmos mozgás,
nem bír egymással.
Fifikás lakáscserék.
Még gyerekkor, alvó
szobából kipattanó
parketta-labda,
egykapus játék. Aztán
az ébredés: ablakon
pára ismer magára,
szemed - leves-
tészták közt forgó
zsírkarika - leeszi
magát a nézés. Mindenkit
verssel követtem,
mindent ekövettem
a verssel, de egy falban
maradt szöghelyre
- mögöttem néhány halállal -
milyen képpel felelhetnék?
Bévül hang, kívül
utcai zaj szorít ki
magából, ám éneklés
előtt megnő a tér -
hangszálak jógája.

Cipő-szoros,
kiátja el magát
a hangya, aki
kenyérmorzsát látva
nem ismerte fel
a visszavezető utat.

Parlament
ózonpajzsot veszélyeztető
csillag-sprés kupoláját
akár az égről is letilthatjátok,
pergamen-levélen kukac-paragrafus.
Éppúgy taszít, mint vonz
Károlyi Mihály küszöb nélküli
- se kinn, se benn - mágnespatkós
szobor-kapujában a szó.
Ady, József, Radnóti,
természetesen:
ember-védelem.
Õszi szirom, izzó cigarettaparázs,
havas tél, fehérterror.
S újra megannyi rangkórság.
Bárminek keresztelhetitek
e népnek méltó
maroknyi hazát,
ugyanaz a kar ölel,
taszít vagy véd meg.
A remény - hogy élek -
nem vak vállalkozás,
nem temetünk - minden
szerelmek egy szerelme - hazát,
eső, hó, nagy sötét.
Megvillan a tubusköpenyes esőkabát,
eláraszt belülről a fény.
Adja az ég csillagát.

Se Pest se Buda,
tükör-margó, érthetetlen
szövegelés. Érdemes
lenne itt megállni:
költészet előzi meg
a tudást, szemközt
panelház-sor, hagytam volna
magam beskatulyázni?
Fa mögül csendben
ügyetlen hittérítő.
Bibliába szorított
üveges ujj, sóhajjal
kitöltött élőpapír,
háta mögött porba hullt
réteges ellenállás; föl-
veszem, nem vagyok kitiltva
belőle: "Ó- és Új" - köze,
hagyjuk, mutatok rá,
szem-cím, tükör-margó,
víz lát, vagyis itt vagyok,
faragatlan semmikép!

Nem adtam föl semmit.

Érek a kiürült
éjjeli alagúthoz
ösztöneink, agyunk
latin negyede.

Kifordítja
ablakos zsebét
utca két oldalán a ház,
semmi!

Élesedik a csönd,
szentesíti a...

Pisztolytár-nadrág,
rugós lépteivel
csőre tölt.

Cél- és időkeresztjén
halálos önvédelem.

Föl-lemozgó
levegőszálon csüngő gomb
a gége.

Matatok,

bensőség zavara,
ketrecajtajú zseb.

Dánielnél hagytam abba
a Bibliát, hullámzó
lapjain könyvjelző.

- Duna-Tisza köz -
akárha folyóit helyezném
egyik oldalról a másikra.

Nagybőgőbe vágott kérdés,

villantja - égő
gyertya kötélmászás -
a hajdani szigeti kocsmát.

A borisszák
mind egycímûek.

És ifjúkorunk
ajtóra firkált grafitvonalát
perceivel
karunkon őrzi tovább az óra

Nem adtam föl semmit.

Járom a szigetet,
meg-megállok
a parton - felezni -
ennyi az egész.

Vízkereszt,
szaloncukor-
pisztráng-ötös.

Versről-versre
rejtve
lennie kell
egy testre méretezett gödörnek,
ahová a halál elől
(oda ő sem követ)
hasonlóképpen járhatsz.

De ki az, aki
mindig bepörög,
mindenség távirányíthatós
egyhelyben sem fordul elő?

Anyagot kap magára a hang.

Földhöz közeledve
nem árt tudni:
tér használata kötelező.

Jöttment eső.

Nekivetkőztet,
dobok néhány fát,
kuglibábunak állított lábujj.

És váltott névvel
testi határ.

Valaki álma alá fekszik
íz-íz-íz-ig-lenn.

Hátamon
gerincességre
emlékeztető őscsomó.

Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, mikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Táskákban még megvolt, -
mennyi lelemény: szabályos
tizenhatos, szívvel zárult
címer-patent; napesti

térfélcserék, befelé
volt hite, értelme
a bőrbe rejtett hazának, de
védekezni akkor se,

s most sincs semmi
kedvem; torkon ragadt
lyukas húszfilléres
sípol a lesipuskás halálra.

Arcomat, mielőtt
bármit elérhetnék,
a jövőnek adom, tudjon mivel
válaszolni a múlt.
Leszerel az álom,
fényesre dörzsölt
szempilla-szurony
minden határon,
tehát a vérengzés
így is, úgy is el-
kerülhetetlen, dohogom
önmagányi ragyogással
jön az út hazafelé
- le a kalappal -
kikéri magának a hold,
kikéri magának a nap,
s magam is, ki végképp
világgá menni igyekszem.
Hanem ez a "hisz" - Isten mentsen!
S hány meg hány
visszaadott tudás...
Felforrt aszfalt, por,
maga a csiganyálas
linzer-füves út.
Bûnöm - nem lehetek
cinikus - lábam
mérhetetlen kíváncsisága.
Mi minden forog
ventillátorunk
négylevelû lóheréje körül.
Tenyeremmel, hogy
lélegzetemnek legyen
elég hely, kezdő
mellúszó, széttolom
az összeragadt partot
és isten-istent
koccintanak rám a fák.

Tedd téglaszappanodat
szívedre, falazd magadat
a mocsárba, s mondd, hogy
többet nem hazudsz. Várj,
- fagyos tekintet álarc-hullám -
aranyöntőkhöz hasonlóan,
egyujjas azbesztkesztyûs hallal
tartja kézbe napot a folyó.
Légy az, akivel hazugágot,
hitványságot lepleznek.
Már nem bûnre torzul, békától
púposodik kígyó az almafán.

Erdő mélyről hirtelen
feltörő mutatóujjas
gejzír; kettészelt év-
gyûrûs platán-platni,
izzik, ezt vésd eszedbe:
füledhez hideglelésért
se kapj, szíves, de kesztyûs
a fa bársonyos fogása;
kicsap földből az el-
tömedékelt fûrészporos
gyökér-láng; hő fölött
ezer levél tenyerel,
véres sorsvonal mindenütt;
gödröt botlás nevesít,
hajléktalan élteti
a temetőt, (oltár előtt
senki sem hajléktalan)
agyagos fészek csészéiből
gőzölögve lobban el a nyár;
koporsók rögeszmés kopogása.
Ez tart meg; az megrémíszt;
szerelem szervetlen anatómiája; -
sperma-bankra Mária spekulál,
hideg önzés a szeretet,
önkizsákmányoló szegénység,
okafogyott zárójel a hullám,
testeden süllyedtem el,
élet, aminek halála nincs.

Utat felező, felhő-
hártyás cigarettában
villám-finánclábot sejtve
kutatja várost végig
fürge ujjaival a szél.
Felezhetnénk talán -
csikkszedő baktat,
döglött hal: nikotin-
kátrányos szipkát sodor
partra az enyészet,
élenjáró a bajban;
tüzet ad; vesztére
(nem mindenkinek adatik meg
a természetes halál)
bőre alatt - vörös
vonal - teszi dolgát
III/III-as szálka,
megnevezhetetlennel
sötét kockáit tölti ki
hátam mögött a Fehér
Ház; mérlegképes híd;
törvény jövőidejû szelleme
a múlt, s a szegénység
a legdrágább szajha.

Nap, sugár nélkül
ez most a szabadság.
Taposom a hegyen a füvet,
reccsen mikrofonpróba:
tisztábban lát-e, ki, világos
a hóval vagy magad.
Szidhatod a világot,
ilyet úgyse látott,
megállok, fában gondolkodom,
kicsap lombláng a torkomon.
Csöndért templomba,
hitért temetőbe jár, olvasom.
Szál virágban is az anyagi világ
kíváncsisága nyilvánul meg.
Hol a testről van szó,
a lélek útja egyszerû.
Egy könyv, mint száz. Este,
alapra borult háztetők.

Ki álomba készül,
nem gondol a halálra,
de álmodban mindig éhes
s még inkább közönséges vagy.
Sztaniolpapírba csomagolt kenyér,
falhoz vágod, lélegző tüdő
- hangyák tükrös
országhatára - s a vízben
ernyőnyitogató,
szelyemborítású
szellentés. Ütheti
szőr-bot a nyomát,
se bolha, se ember,
csak kitárt kar,
kilométer köves út,
ráül kicsit a sötét,
végképp elijesszen.
Gyûrûs nap, lomha ló -
hajad választó vonalán
rúdujjaidhoz fogva
tükörellenes fésû - érkezik
a reggel.

Azzal, hogy a halálbüntetést
eltörölték, a hóhér még
a jövő ellen ügyködik!
Vetkőzöm, ujjam gyûrûzi
nyakas ruhaakasztó, "máma már"
- legalábbis az elme - nem
hasad tovább, Jézus Attila.
Ha beütöm, foltos, barokköltéses
könyökömön jön ki a világ,
leheletem mohás szőnyeg
hallgatásból érkező angyal-
földi nyelvjárásos szavaid elé.
Azt mondod: csacsi, széna,
azt mondom: száraztintás toll;
azt mondod: Betlehem, Golgota,
villanyszámla fényszalma, mondom én
tömör sötétben tapogatózom.

És maradjon meg magnak,
de a szememben: a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történetéhez egy fára,
s miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én az, ki
egyetlen gyümölcsével is
bûnre csábít, ki örök lelki-
furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona. -
Fény és rügy-pletykás gyökerek,
el-al-szom-szé-do-lok, belátom,
mesésen kicsinyít a fa.
Hernyóstul ölbe pottyant
alma - végtelenített hólánc -
járhatatlan úton üresbe
pörgő szerelem. Fölriadok,
kezemben birs: kettészelem,
kiröpül belőle egy lepke,
villanyburára száll,
árnyéka felnagyítva a falon.

Bemagolja fa
a tavaszt, magnak
a fa befejezetlen. - -

Állati, fogja rá
elragadtatásában
szökőkútra mutatva
a gyerek; állati: -
odafelé feltûzi,
vissza feldarabolja,
megtartó zsiráfnyak
a vízsugár, mígnem
átvérzi az alkony. - -

Ökölbe szorítom, de
nem gyûröm össze
hídvázrajzos tenyerem. - -

Bakancs: száraz
esőt okád zokni -
felhős fürge lábujj. - -

Ezüst terep, toll,
szív-galvanizálásra
előkészített kabátbelső. -

Sikíttatni: béka,
izzadt vizsga test
kuruttyoló versburok. - -

A félelem világos:
kulcslyukárnnyal bábozó
ki-becsapodó huzatos ajtó.

Visszabeszél a kő
vízből locsogó nyelvvel
Jákobnak vélte magát
álmomban lefüleltem.

Vécéülőke, ami fenekednek á-t
s bé-t mond, ha a csönd füledre
rajzolja rá magát; otthon vagy.
Ágál, szemerkél, látható a hang,
izzó kékharisnya a szesz,
pihepárnás rétegek szellőzködnek.
Kurvák, stricik, kóklerek... S azt
teszed, amit nem szabad:
például ha mindent elönt a szennyes lé,
nézheted, megnézheted magad;
(vagy nem álltál-e életedért
csupán, büntetésből, anyád hasában
fejen - leomló gatyás bástyafok -
szüntelen ámulva e reménytelenül sem
gyönyörû életen)? Elvenni - mi
egyszer már tiéd volt - aligha
lehet. Sötétedik, így jutnak hozzád
a dolgok mind közelebb; nyoma sem
marad a téli, saját hallgatózásába
rekedt ködnek. Ha nem hát ez is:
mennyi? útra kelni mit jelent?
Emléked már önmagában megél,
s ha elmégy, az is ellenedre lesz.

Alulról sokkal egyszerûbb,
ül a parton, mi mást tehetne,
kérdőre vont horgász?
Kondenzcsík, éghez kötött
hivatali toll, semmi packázás,
kézhez kapja, mit hiányzó
napjai miatt megérdemel:
fizetési szalag, silabizálhatja
most föntről a Dunát,
mellkasán biztonsági
öv, ferde törtjel,
nap, hold közt osztódva,
embernek lenni -
homlokránc regisztrálja
a hajból tekercselt
elektromos hullámokat.
Leszáll a gép, s ha
van hova haza menni,
a végtelen sem végtelen.

Mondják, fejtől bûzlik, -
(miért emelkednének
vízből templomok fölé
a házak?,) csillag-pikkely,
léggömb-kopoltyú,
pillátlan halszem a hold.
Higany gurul a koponyába
gerinctelen lázmérő,
(nem volna baj, ha
hús is volna azon,
akit épp temetnek!)
Donnál elesettek
hótetovált helyén
kor koronás címere: svábbogár.
Ül az ember az éji
cet savas gyomrában,
csípős lé, aranyköpés
és szálka; hangvelős
csont a telefon,
sugarak leveleken
áttörő porlasztása, izga
férgek után szabadon.

Megkerül a hálón
reflektor-futár,
susztermatt-helyes figura,
József Attila szekértolója
rég nem lát ilyet.
Halászbástya: nap, hold,
rögtön sáncot fogok,
ismét száz tenyérrel
tisztelegnek a pesti, fagyból
épp hogy felengedő háztetők.
Alakoskodhat, csak hiányával
tüntethet, de hiányával is
valódi, az igazságot
- miként a Názáretit -
nem szeretni, megérteni
volna jó ok, ugye?
Feszeng talpazata
a part menti kettős
szobornak, gyûlöletre,
hazugságra épül e szörnyû rend.
Kukákra, fekete lyukra
kárhoztatják a hite
vesztett, céltalan bolyongó
nyomorultat, pókhálót sző
villanykörte-lombikba a sötét -
túlélési kísérlet. Érek
a Marxról átkeresztelt
Nyugati térre, penészedő napfény,
aluljáró: rámkövesedő
sakktábla, bizonyos
hogy nem veszíthetek!

Téged a Gellérthegy
Athénra emlékeztetett.
Léptél-e súlytalan holdra
a folyóban? És Róma? - Arc Nérója a vér
magára gyújtja az eget.
Szempillavonással közelebb
naponta bezárattatja magát,
ezért minden álom börtönviselt álom
reggelig, hogy utána ismét,
újra elölről kezdhessen mindent.
De a szavakban nincs közvetlen életveszély.
Barátom voltál s az vagy-e még?
Írj, ne bolondozz: Jorgosz Rumelisz.

Bármit teszek, megtartják
különjelentésüket a szavak.
Szamárfüles papírom
oly türelemmel szenvedi
tûnődésemet, akár útjára
is bocsáthatnám, ha
nem fogna el a kétely:
költő anyagát - éjhez
képest minden leépülés-
létből meríti, ezért
természetével fizet.
Fölveszi posta-kék gallérját
az alkony, - sírkövön név,
földben a test, mi van
köztük? -; és elindul
a változtathatatlan
csillag-címzett éjszakába.
Kit megugat és levizel
a tulipán, hajnali
kertben az nem járatos.