Szedné sátorfáját,
csakhogy
mag-bakancsát bennfelejtve
- ághoz kötve körte-sátor -
szél se töri magát össze.
Hûvösödik,
megrázza magát a hegy,
néma alkimista.

Daueroltat házunk előtt a fa,
s a gőzölgő, szúnyog csípős
levegővel összekeveredik
az eső fénylakkos szála
s már bura alatt
teletûzdelve az ősz,
szememből a fényt
mágneses angyali hajat
szálanként kisimítom,
szép göndör sugár remény.

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc