Megbecsüli érzés a testet,
mégha rajtad át tör is ki
vulkánerejû természetével.
Most azonban szemed macska-
körmös álombéli idézetével
kezdődik a nap. Lány sütteti
magát, kölletlen, szemüvegéből
jól kivehető kép: babrálsz,
csak úgy, valamivel, míg nem
rászánod magad és felöltözöl.
Ujjad köré tekeredett loknis
zsinór, tört kagyló - telefonod:
zárójel egyik fele; - s míg
tárcsázol, könyvről, képről
törlöd a kéjes virágport,
tárcsád nem ravatalhoz állított
koszorú; és szobád valamikori
biztos pontja sem az a most is sarokban
ducorodó fehérnemûs szekrény -
Kossuth-címer osztott mező.
Hanghoz az arc, mindenütt keres.
S beáll, mint álltam valaha én,
bújócskázva, játékból: szerelem-
országlás balsors, zsúfolt, hal-
szálkás ruhái közé keresztnek.

Tetszett még, hogy
egymás mellett volt
szakácskönyv, Véda
és a Biblia. Falba
fúródott, turbános
fej. Felizzik villany-
körtében az írás,
sötétség emlékkönyve.
Testét színképzésnek
veti alá a nyitott
ablaknál cicerkésző
öreg hölgy. Látványa
megterhel. Kövérsége
bocsánatos. Ember
álmát szempilla-gumi-
bottal fenyegeti
forradalom. Lábra kelt
kánkán-kokárda,
de harmonikusabb
ráncokkal az arc,
és nem hagy hidegen
az úszó-tölcsérre
lefolyni látszó
csoki-fagyi-has, mert
amit az évek során
emlőiből elvett a sors,
vagy bármi, fenekén
duplán visszaadta, hisz
az árny éjszakai pótléka
a napnak, tehát emberi
és semmisem idegen.