Mégha ringatják is
csipkés mell-pólyába bugyolálva
sem sírja el magát
a csecsemő-fallosz,
ha ezt tenné, férfi mód
megkönnyebbülne,
talán szeretnék miatta...
Hallom fehérmájú
arra felé a tél? Pofon
egyszerû: csattan
arcomon platánlevél,
ki a fák paráznaságát
nem bírja elviselni
ne járjon erdőbe! Robogó
zseni, ki szóstoppal
utazza be a világot,
s inkább hal éhen, mintsem
Zeusz családtervezését
megfogadja. (Esőhiány,
búzaszem-óvszeres
genetikai ütemezés; még
a bennszülöttek sem
tudják benépesíteni,
megtermékenyíteni a sivatagot.)
Korgó gyomor, emlő,
toll nélküli, arcot
uniformizáló csendőrsisak,
mit hólabda gégével görgetve,
estére, önvédelemből, teljesen
be nem borít, el nem
lep a hallgatás.

Ma ismét gondolat-
jelen forgott az ég,
Talicskán, kockakövön
tolja haza kurjongató
részeg kedvesét a ciprusi,
gégéje egy gödröt
belőle is kiás, s ezt
nem hasonlatért, hisz
egybemosódik úton fehér-
nép és talicska, de
amikor az felborul,
s a mester hasát fogja,
s mi máskor átlag fölé
kézbe foghatóvá tette,
látvány miatt az le nem
lohad, de bámész arra-
felé a nép, velem együtt,
ki ezt legyezvén
teszem közhírré: csak derû
viheti tovább a dolgokat...

Nincs meg már a ház,
aminek szemben a vad-
szőlő tapadókorongja
teljes oldalát idézi,
küszöbön ülve, kezemben,
dunányi méreggel, József
Attilát olvasva, miközben
pólyás, pisis falikût
rázza s mily tehetetlen
dühvel, a fényt sosem
látott konyhát, öblös
udvart, fenekemen aszfalt
ette, barátfüle-foltos
nadrág, mégis, volt ok,
okunk a nevetésre:
játékból, sportból, munkából
koszosan megjövô fiúk,
virtuskodó kardnyelők,
arcunkat csap alá tartva,
hasunkon, köldökünk tompa,
gomb-szerû végződésével
jelezve, meddig a víz ért.

A mindenkinek-ből egyetlen lény sem
hiányozhat. Te sem maradhatsz vélem
mikor verset írok... Riad fel Z.,
riadok fel, magamat el nem véthetem,
lépteit kanalazza a nap, írom, miközben az asztalból
erdő beszél, szikleveles gázlángon
vizet forraló elefánt, kanna. Nevén
nevezed. Csésze és fül: ujjaidat
nélkülözi a lánc; napi ünnep, önnön
füledet húzod meg; fog fúgáz hang-
szigetelő keksz épül bele a csendbe.
S míg a zaccos kokszoló szer (ember-
élet útjának felén saját poklomhoz
jutottam) - izgatja szíved, eszem, nem
nagy dicsőség jól tudom, ha valaki
almahámozás közben óvatlan ujja hegyét
bevágja s az - érett babszem - kinyílik,
bőrömön mutatja magát, könnyen véremmé
válhat. Könnyen véremmé: elég a kávéba,
teába cukrot tenni, s látható a vihar,
mi napok óta tombol bennem. De arcodat
mégse tudom létre csalni, ameddig a vének
homlokán megjelenő verejtékcseppekből
egyetlen összefüggő tükör nem lesz és
utána - hisz nem láthatunk a tükör mögé,
ezer darabra hullt arcunkhoz hasonlóan
mégsem - és csak azért is! Dante,
Galilei... Magányom: védtlenségem!

Az értelem pisztolyrántása,
amikor a ne ölj parancsolatot
megelőzi a szakácskönyv, ám
költőnek könyvet ajándékozni
mûveletlenség biztos jele!
Szépen vagyunk, gyerekkor: ragályos
gondolatjel-spatula, csipás szem
álom sarkantyú; ráncaiba, simogatásait
selyemhernyóként csempészi át,
kelti életre, s ha már nem
kézenfekvő a mindenség, tengert
számon kérni, önmagából kikelt
napot szikráztató folyó közeledik,
rádióval hullámsávot váltva
zûrzavarba lép, skála-pálca
felszúrt rízsszem, idehallatszik
Ázsia. Ami van, van s ami nincs
ne vízen simíttassék el!
Fenéknyi mell, szekszuális
forradalomhoz köténycímer,
gőzöm-nincs vonalas leves,
szemérmetlen tükörtechnika;
ha lép - parketta pormoha -
sátorszerûen szétnyíló pongyolája,
ahová nem hálni jár a lélek,
nékem elhiheted; ismerem a fény
házasságszegő kenyértelenségét,
gyûlölet jóllakott éhezését,
undor bőrről csipegethető morzsáit.
De nem figyelhetem vérzékenységét.
Háta mögött jelez a nap, foszló
kötelû ringsarok, egymáshoz érő
boxkesztyû, amikor már a verejtéktől
csöpögő ujjhegy csikló-tükörben nézi,
nézhetné magát; törülköző, fortélyos vérző
leléptetés. Csináld magad halálig!

Mással beszél, teszi le
szened sugárzó kagylóját
az ég, miközben csupa fül vagy
egy névnapot köszöntő
erdei mesében... Locsog mécses
a sötétben, láncos gumi,
hébe-hóba héberírás.
Hogy mi kerülget, nem kétséges:
tábornok, szív fölött
földrengés-biztos toronyház
kitüntetés. Ki tudja
hány fogásos a tenger?
Gyomor, egymást kergető
kutyák, lépcsőfordulóban
visszaadott estebéd.
Mit mondja, szemfényvesztés,
mit a halál másirányú
elfoglaltsága miatt
nem fogadhatott el. Siklófullánk
füvészkerti csúzli,
pókháló és szél hajba kap,
"az ablak benne volt,
a kő nem!" Ülök a vízhez,
semmi, magamat idézem
vissza: lenni, belepusztulok!
Senki sem Isten önmagában.
Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve
úgy döntött, lépteimnek is
alá veti magát, csakhogy
hitemnél megmaradjak.
Akár hallgathatnék is már.
Vers a költő halálból létbe
látogatható kapucédulája.
Álmodban zebrás-mosoly,
karambolozó Hitler-bajusz,
homokba ájult csavarfej,
és csak igen lassan a mágneses nap.
Visszaadja hitemet a Duna,
nem csaphatom be, hisz azzal, hogy
lehull, pikellyé változik
még nem lesz hal a levél,
nem válik fává a víz.

Rügy készül, fa körömrágása...
Bocsánat, nem zavarok ha ön mellé
telepszem és megvárom kárhozatra
mindig-kész szeretőmet? Hószalicil,
világûrben megsavanyodott rakéta,
felhődunsztos holdüveg; ilyen volt
a tél. Mérgezett halfejével világ
nyílvesszőjének tegeze a Duna.
Kígyó tekeredik, baráttá teszi
és felel a fa, értünk felel! Álmot
látni - tollbamondás - párna alá
bújva - nem esik le fiúi önérzetem.
Itt mondatja be hangtölcsér virágain
nevedet a tavasz, hajol le hozzád
fakéreg-ráncos homlokával aggódó
öreganyád az erdő, és szorít magához
a föld, ki eltévedvén az aznapi mesében
levelet fogalmazol a félelemről
- gyûrt, kosárba dobott papír -
nyújtózkodik a jeges víz.

Kiterjesztem emlékem utcáját,
emelkedik fénylapból a ferde tető,
minek tagadjam: se ház, se névtábla,
s ha lenne is, másképpen hívtok;
ülök a lerombolt, csupasz falak közt,
ablakos ragyogás, barokköltéses
nadrágfenék, s az egérfogós vénlány,
akinek vallásos fogadalmát kíváncsi,
szoknya alatt matató ujj talán még
most is bánja; kezemben zsíroskenyér,
fülem halálkanyarján hang, apám
kiált haza, holddal ugattatja meg
a költészetet, sárga lapot ad
a csillagstoplis égnek, árnyas
mezt cserélnek a füvészkerti fák.
Cseréptenyér, delejes tértáncoltatás,
Péntekné, macskás kártyavető, de
a gyerekkori titkok ma is titkok;
ablak, kantáros kaktusz, elcsavarog.
Tûvé teszem éghez közeli estéimet.

Igen én röpke szemválasz
Pest Buda csuklik a busz
Nyelve volt szíve hozzá
Cimpához kapcsolt briliáns-Iámpa
Oszcilloszkóp elektron-ebihal
Fülbe matató ujj ki-becsúszkáló karikagyûrûs faág
Fújtatva csukodó ajtó
Folyón a híd vérnyomásmérő

Lehelgetésre ébredek,
szemem tábortûzhelyénél
ezer pilla-nyársra tûzdelt
sercegő mozdulat,
mintha valamennyi
egyszerre rántaná ki
mi épp magáé belőlem...
Van, ami van: ragozhatatlan.
Összecserélődnek
az esernyős részletek.
Fény, kör négyzetesítése.
Elszólja magát
ujjaid közt a fényképezőgép.

Mozgás issza
szilárd sör a szikla
folyik vízben a forgatás
jól kinézek, ha merevedve
nézek vissza a jelenetre
"tejüvegen alvó fölös lepke"
karom hidastól fektetett folyó
szemem korlátján könny könyököl
sín fut ki a fû alá és
dob a fiú üsse kő lobog
olimpiai ötkarikás
szív-dobogós folyó
nincs kiöregedés.

mint amikor egy szó értelméhez kerülök közelebb
de elvesztem hangulatát - mélán aranyeres babra ülni

tenger szemszögéből bármely tó folyó
vagy erecske hipochonder-víz

arc poetica miteszer-kukac magába vájt körömcsőr

ki víztükörbe néz arctói menekül

ökölbe szorítom de nem gyúröm össze hídvázrajzos tenyerem

futurista csönd - ujj-cimpa - talpadon jön ki füled

ha egy folyó körkérdésből áll nem kell folyónak tekinteni

szemre való álom halállal kacérkodó halhatatlanságom

nekem nyolc - bedóltem - nem úgy mint 5-kanyarba
gyózelmi eséllyel földig hajló motorversenyző

tél hazugság mérője - majd ha fagy - megmondom az igazat

érzést nem tehetek magamévá

voltam hogy ne legyek - folyók a tenger epigonjai

beleöregedve egy arcba fiatalabb vagyok magamnál