Visszabeszél a kő
vízből locsogó nyelvvel
Jákobnak vélte magát
álmomban lefüleltem.

Csak unalomból hanyag
öröklétében az anyag
cserélne is boldogan
de ha emlékezne rám
visszavenné matériám

Isten: hihetetlen metafora
mintha a halál nem is volna
úgy vagyok és nem vagyok
minden szó előtt cél ragyog

Késik az eső
előre küldi a szelet
fáraóhangyák gyülekeznek

Kilábalok a hallgatásból
a hegyi utat verssel rövidítem meg

Siralmas az ha a bölcsek válaszolnak

Kabátom csuklya-piramisába temetkezve
szívem fölött imádkozó kenyér.

Szivárvány az eső tájszólása
hazaédesgeti a szívajkú hegyeket
és - feledékenységből-e -
magadnak hiszed a világot

Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve úgy döntöt
lépteimnek is alá veti magát
csakhogy hitemnél megmaradjak.

Csendes lapjárás
mezítelen talp
ágon levélen.
Nem kertelek, mit benn elveszíthetek
levegőbe húzott strigulával
jelzi a korhadt kerítés.
Szeder széder ízlelgetem a szót
libabőrös leszek -
Istennel mi egymással takarózunk...
S nincs odaadóbb hely
beteget színlelő párnasszusi arc
két civakodó ismét egybekel.

Mezítláb jár, mint a lélek
szobám falán a gyertyaláng
szempilla-létrámon
a bibliai éjből én segítem fel

Mert hitben erős volt
s nem volt hol maradnia
éjszakára, megállt, húzott
egy vonalat a sivatagban
mire azt mondta: küszöb
bárhonnan léped is át
otthon leszel a világban
s mert vén és fáradt vala
botjára támaszkodva
lekuporodott, arcát
karjába temette és lassan
zsibbadva feljöttek a csillagok.

Világra ámuló szemed előtt
becsapódettaz éj vasajtaja
a kulcsot a vízbe dobták
váljék valóra kulcsban a folyó