Nehezebb kikerülni
mint találkozni valakivel
a sivatagban

legyen fa
ejtem ki
és lett.
Egyszerû ez
és természetes.
Megmászni
épp ezért a fát
körülményes.

És maradjon meg magamnak,
de szemben:a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történethez egy fára,
és miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én, ki
egyetlen gyümölcsével is
bûnre csábít, ki örök lelki-
ismeret-furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona.

Mag énül,
évgyûrû tágul
rügybeszédû,
ágyékodon
virágzó ujjaim
lezörögnek,
köldöködhöz kötve
napom.

Szeretnek, nem szeretnek,
eret vág az eretnek,
vágtam rá, akkor még
egy fa kivágásával nem
szögletesítette senki
a földet, ha csak egy
diktátor vagy egy ébenfa-
koporsó nem, s itt volt
még az 56-os zsákba-
macska-év, szegény barátom,
hóna alatt sakktábla
s néhány oldal a Don Juánból
- habzó baba-nyál-haj -
ült, ment a Gellérthegyi
sziklatemplom hûvösébe
s a nyelvével incselkedő
foncsoros szardénia
akár egy sokfelé tört
öltözőtükör, minden
falat arcát követelte,
lyukas fog, cuppogó
kenyér-szivacs, és traccs,
némul el és villan fel
tekergő botommal a Duna.
Nem láthatom többet soha!

Aztán itt volna még
a történelmi nyár.
kulcsszó: lábtörlő-
bajusz, ajtófélfán
jel, barna csengő
felkiáltó - ponton
a nyomaték - bévülről
ki tudja mióta ömlik
a gáz, ez megfog? kutya
harap, levélláda-rés-
fogai közt írás:
temetőbe mentem!

Mással beszél, teszi le
szened sugárzó kagylóját
az ég, miközben csupa fül vagy
egy névnapot köszöntő
erdei mesében... Locsog mécses
a sötétben, láncos gumi,
hébe-hóba héberírás.
Hogy mi kerülget, nem kétséges:
tábornok, szív fölött
földrengés-biztos toronyház
kitüntetés. Ki tudja
hány fogásos a tenger?
Gyomor, egymást kergető
kutyák, lépcsőfordulóban
visszaadott estebéd.
Mit mondja, szemfényvesztés,
mit a halál másirányú
elfoglaltsága miatt
nem fogadhatott el. Siklófullánk
füvészkerti csúzli,
pókháló és szél hajba kap,
"az ablak benne volt,
a kő nem!" Ülök a vízhez,
semmi, magamat idézem
vissza: lenni, belepusztulok!
Senki sem Isten önmagában.
Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve
úgy döntött, lépteimnek is
alá veti magát, csakhogy
hitemnél megmaradjak.
Akár hallgathatnék is már.
Vers a költő halálból létbe
látogatható kapucédulája.
Álmodban zebrás-mosoly,
karambolozó Hitler-bajusz,
homokba ájult csavarfej,
és csak igen lassan a mágneses nap.
Visszaadja hitemet a Duna,
nem csaphatom be, hisz azzal, hogy
lehull, pikellyé változik
még nem lesz hal a levél,
nem válik fává a víz.